Gyilkolászás

2008 december 15. | Szerző: Pipacsvir |

A férfi magas volt, büszke, öntörvényű és baromi sármos. Az a fajta pasi akit nemcsak az arcéle, a termete és a kék szemei tesznek vonzóvá, hanem a lelke mélyén rejtőző törhetetlenség és kaland. Hogy milyen volt a nő? Hát azt hiszem szép, de olyan a fiatalságtól szép, karcsúan szép, nem az a delejes, titokzatos fajta. Alig volt még tizennyolc amikor összeházasodtak, a férfi pár évvel több, de lelkileg olyan fázisban tartott még, hogy egy mai, okos nő, nem hogy hozzá nem ment volna, de komoly kapcsolatot sem létesít vele.

Kalandozott ugyanis rendesen. Nem, nem a nőket hajtotta (bár néha-néha azt is), hanem ment a saját feje, álma, kalandvágya után. Ment nappal, ment éjjel, ment hónapokra. Nem volt ebben (látszólag) semmi kivetnivaló. Otthon volt egy pici gyerek már, mindenki elfogadta, hogy éjjel taxizik , vagy németországban kőműveskedik és talicskával tolja haza a pénzt.

A férfi (eleinte) boldog volt (ma is ha azt az időszakot emlegeti, pára ül a szemeire és néz a messzeségbe, letünt idők fájdalmával a lelkében) és az volt a nő is. Ő is megkapta ebben a kapcsolatban amit akart: pénzt, hogy jól éljenek, egy gyereket, hogy legyen kit szeretni, egy férjet, akire büszke lehet, házasságot, ami tartást, rangot adott neki.

Igaz néha-néha meglendült a férje keze és nem csak lendült, ütött is, hisz szép volt az asszony, a férfi meg az a féltények típus, de nem baj, sokaknak belefért ez akkoriban egy kívülről tökéletesnek mutatható házasságban. (És belefér sajnos ma is) Égette, ette a nő lelkét az is, előrébb van a férfinél az ő saját álma, mint a kettejüké.

Erő kellett volna? Akarat? Egy olyan társadalom, ahol egy elvált nő ugyanolyan joggal bír, mint egy feleség, nem pedig lesajnálandó selejt? Vagy egy pici meghajlás, beismerés, ami azt mondja: hibáztam, újrakezdem? Ki tudja azt megmondani? Még ők maguk sem.

A kemény munkával és kalandos ötletekből megkeresett vagyont a férfi játékgépekbe tette. A házasságon, mint mutogatnivaló értéktárgyon már a külső szemlélő számára is repedések, törések keletkeztek, melyek az idővel csak mélyültek. A férfi megtört, büszke tartása már a múlté, csalódva szemléli halványuló álmait. A nő túl műtéteken már negyedét sem bírja annak, mint régen.

Megnyugvás kellene azt hiszem. A szeretet halovány árnyékából szőtt tisztelet. Egy együttélt élet keserűségének összekovácsolódása. Elengedi a rosszat. Megpihenni egymást mellett, elfogadni végre, hogy ki is az kivel egy fedél alatt laknak. Túlmenni a rosszon és emlékezni a jóra. Mert volt az is, biztos.

De nem. Ők nem. A férfi még csak-csak, de a nő törleszt. Már nem tud lendülni a férfikéz és ütni, már a lélek is megérett arra: bántani nem szabad. Így nincs mitől félni, támadni lehet. Visszavágni egy olyan fegyverrel, amely még a karnál is kegyetlenebb: szavakkal.

Semmi nem jó, amit a férfi csinál. Ha nem csinálja az a baj, ha csinálja akkor meg az ahogy csinálja. Menekülne szegény, de nincs hová, erőtlen már a test, elkopott a kalandvágy a lélekből.

Így harctér az, amit két öregember, az élet tapasztalatával otthonná tehetne végre. Még akkor is ha már szeretet nincsen, bölcsességnek lennie kellene, de nem. A nő ugyanolyan hajthatatlan és rendíthetetlen, mint akkor amikor az élettől kicsikarta magának azt amiről úgy gondolta: ez a boldogság. Megváltoztatni akar maga körül mindenkit, úgy ahogy neki jó, még azt is akit egész élet kevés volt megváltoztatni.

Szeretem őket. Mindkettőt. Szívből. Igazán. Persze néha gyötörnek, bosszantanak, mint a szeretteink általában, de azért ha megnyilatkozik jóságos jellemük, megmártózom abban. Szeretem a férfiben a kalandot, még akkor is, ha én már csak egy halovány lenyomatát találom benne. Szeretem benne, a nincs lehetetlen-t hirdető életét, a hajlíthatatlanságot. A nőben szeretem a szeretetet, a féltést ami ott rejtőzik a kifogásolás mondatai mögött. A munkát, amelyet a családjának áldoz.

Azt nem értem, hogy egy kalandornak, miért kell nősülni és hogy egy nőnek, aki irányítani szeret, miért kell egy kalandor? Azt meg végkép nem értem, hogy ha átcsap gyötrődésbe az élet, pláne egymás gyötrésébe, miért kell továbbcsinálni?

Mert én látom, ha időben abbahagyták volna, a férfi, aki megérezvén annak szelét, hogy a fiát elveszítheti, kapott volna utána és  ráébred milyen fontos a gyermeke (még a kalandozásnál is). S talán rájött volna később, lenyugodva, hogy mégis családban szép az élet, teljes szívvel tudta volna szeretni új asszonyát. És ha a nőt kicsit törte volna egy válás, azzal a bölcsességgel a lelkében élnhetne: nem alakíthatjuk a sorsot, csak eldönhetjük, hogy élvezzük azt, vagy szembeszállunk vele. Arról nem szólva, milyen erőt, önbizalmat adott volna neki, hogy képes egyedül is bármire. Arról meg végképp nem, hogy ha új férfi akad az oldalára, szeretettel próbálta volna nevelni, nem számonkéréssel.

Hogy mi lesz a történet vége, nem tudom. De most az egész család sodródik saját kínjaik örvényében.

Pedig a nyugalom szigete kellene, hogy legyen a lakásuk. A feltétlen szeretet, amelybe mi fiatalok egy kicsit megpihenhetünk néha, nem pedig háborús övezet.

(Amin az sem változtat, hogy ha ott vagyun, általában nincs hangos szó, csak a levegőben  a feszültség. Bennük indulatok, bennünk sajnálat, szomorúság)