Tegnapról (is)

2009 január 12. | Szerző: Pipacsvir |

Dehogy voltam én szomorú és elkeseredett, bár így utólag, ha megnézem, hogy miket tettem fel joggal hihettétek, hogy ez a helyzet. És habár jólesik az együttérzés a biztatás (nagyon, nagyon), most másról volt szó.

Csak idekeveredtem végre a géphez és hát megtaláltam annak a lelkésznek a honlapját és megérintett valami.

Igen testvére a szomorúságnak, de mégsem az. Néha a szomorúságból nyílik, de a vége… Emelkedettség inkább, áhitat, az az érzés amikor belehullasz az Univerumba és érzed mennyi lélek lükted körülötted. Az agyadban ott van az a sok szemét és mocsok ami körülvesz, de a lelkedben pislákolni kezd a remény: hogy nem lesz ez mindíg így, a tudat, hogy vannak aki a jón, a tisztességesen, a megtisztuláson, a szeretet kiteljesedésén és értéknövelésén dolgoznak. Egyszerűen a csöndben, amelyet csak a klaviatúra pötyögése tört meg, megérintett Isten.

És itt volt az a történet, az előző és idetettem. Idetettem, de nem akartam senkit sem megbántani vele, vagy fájdalmat okozni. Csak úgy gondoltam – a legtöbben- legalábbis én, sejtjük, kapisgáljuk, érezzük, hogy van valami felsőbbrendű, valami láthatatlan fényből font hatalom ami vezet minket, de keveset gondolkodunk róla.

Szóval, ott volt ez a református lelkész, az ő hite szerint: Jézus meghallt értünk, Isten a fiát adta, áldozta az emberekért és ott volt ez a történet, ami elgondolkodtat és szíven üt és megérteti, hogy ha ez tényleg így volt (ki ki döntse el a hite szerint) akkor ez mekkora áldozat!

A dalt meg azért raktam föl a másik blogomba, mert megfogott a szövege. Mert néha összeveszünk Kedvessel, civakodunk, háborúzunk mint minden egymást szerető pár és én nagyon hajlamos vagyok magambazárni, őrizni a fájdalmat amit ilyenkor okoz. (Nem sértődött, nemszólokhozzád hangulat van, mert békülünk hamar, de néha még most is fáj amit évekkel ezelőtt tett vagy mondott) Szóval ez a dal ráébreszt, hogy EZ ÍGY NEM JÓ. Hogy el kell engedni a sérelmeket (Homokba kell írni).

Amúgy is tanulom, hogy a mostban kell élni. Nem tudom ki ismeri Eckhart Tolle: A most hatalma című könyvét, de alapigazságok vannak benne leírva. Idézek majd tőle, ha lesz időm, de a lényege az, hogy a boldogtalanságunk legtöbbször abból ered, hogy nem a jelenben élünk. Lehet, hogy épp krumplit pucol a kezünk vagy sétál a lábunk, vagy a kedvesünket hallgatja a fülünk, de a lényeg, hogy a GONDOLATAINK hol vannak ekközben. Mert legtöbbször bizony (figyeljétek meg, csak figyeljétek magatokat és rádöbbentek, hogy így van), egy múltbéli sérelem (jó esetben kellemes élmény), egy jövőbeni félelem, probléma, egy soha le nem játszódó veszekedés, egy soha létre nem jövő ölelés jár a fejünkben. És ez nem jó MERT LEMARADUNK A SAJÁT ÉLETÜNKRŐL. Mert az élet, nem az ami volt, nem az ami lesz. HANEM AMI ÉPPEN MOST TÖRTÉNIK, A JELEN!

Megtanulni a pillanatban élni nem könnyű. Eleinte állandó koncentrációt igényel, de ha már megtanultuk és így élünk, egy magasabb rezgésszámot veszünk fel. A lelkünket ugyanis nem szennyezik régi sérelmek, jövőbeli aggodalmak, hisz nem gondolunk rájuk (arra gondolunk, hogy milyen érdekes formája van a krumplinak, amit pucolunk és hogy milyen gyönyörű séta közben az a faág, és figyelünk teljes szívünkkel arra aki hozzánk beszél). Szóval magasabb rezgésszám = több energia, boldogabb élet. (De persze ez nem ilyen egyszerű, nagyon sok pozitív változás történik bennünk ennek hatására, nem csak a rezgésszám miatt lesz ez jó nekünk)

Néha, amikor sikerül véghezvinnem egy-egy ilyen napot, amelyben csak egy-egy ilyen óra van, akkor valahogy minden a helyére kerül és minden jó lesz. Teljes szeretettel és odaadással tekintek a körülöttem lévő emberekre, teljes hálával az engem körülvevő tárgyakra és JÓ LESZ. MINDEN EGYSZERCSAK JÓ LESZ.

Szóval nekem erről szólt az a dal, erről szólt a Homokba írni… Ezért tettem fel..

Pár szót a hétvégéről:

Voltunk szombaton nagyiéknál. Vasárnap meg pihi volt. Kedves rengeteget segített és csendes, békés hétvégét éltünk át.

Ma Mayus nyűgöske. Alig aludt. Szegény kicsi verebemet, akinek a levegő, a mozgás, a csicsegés, a többi verebecske a lételeme, bezárta a fagy a négy fal közé és nem tud szabadúlni. (Ha kiviszem is fél órára, mi az neki?).

Úgyhogy várjuk a tavaszt. (Igen várjuk! Tudom messze van, de várjuk, várjuk!)

És várjuk, hogy mozduljon valami Kedvesnél, mert már csak egy heti kajapénzünk van és nem tudjuk hogyan tovább.

De egy hét az nagy idő és végre csörögnek a telefonok és elkezdődött a lakásmutogatás.