Merülés

2009 január 14. | Szerző: Pipacsvir |

Mintha belülről feszítenék az agyamat és ugyanez a szívemben is. A fejemen szorítás, a tarkóm fáj mintja hátulról megcsapták volna. Négy fal, idebent szeretteim, akik most idegesítenek egy kicsit. Ember vagyok én is. Néha egyedülre vágyom, hát a mai egy ilyen nap. Na nem baj, hozzuk ki belőle a jót, van beszélgetés, főzés, játszás, de minden minden erőltetett egy kissé. Kandalló előtt szeretnék lenni, tűzre fahasábot tenni és magamba bort önteni. Nem sokat csak hogy tompuljon az agy és én zsibbadtan hallgathassam a lejátszólból szóló verseket. Olvasni talán és elmerülni rég volt szenvedélyek bíborszín labirintusába. És emlékezni is akarnék csupán, pár órát szentelni a múltnak. Bolyongani vágyom elmúlt életeim ösvényein. Akarok eső elől fűzfa alá menekülni, a vöröshajú lánnyal egy buszon az éjszakabá tartani, egy szőkével elindulni az éjjeli busszal hintázni, nevetni csordultig szeretettel telt szívvel, szabadon hárman egy szobában, palacsintát sütni a konyhában és szétosztani a vendégeknek. De ez már a múlt, a múlt, a múlt. Elgondolkodtam a minap, hogy bennem ragadt a gyermek. Az az álmodozó, naív kis ember, aki azt hitte, hogy majd megváltja a világot, aki azt hitte, hogy csak ölelő karok, csak elfogdás és megértés várja. Aki még mindíg itt toporog bennem és keresi a kiutat. Most hálátlan vagyok. Minden nap sírva köszönöm amit kaptam, minden pillanatban csodálom őket, hogy vannak, hogy léteznek és minden nap közel megyek Istenhez és szeretem mindazért őt amit adott, de ma nem. Ma az tombol bennem ami sosem volt és ami lehetett volna. Lám, amint kiírtam magamból szégyenkezem és elképzelem, hogy ők nincsnek és máris kapok a valódi életem után. Milyen bolond tud lenni néha az ember…..