2009 január 19. | Szerző: Pipacsvir |

Elég ramaty volt a hétvége. Egy kicsit, kicsit (?), feszült most a viszony Kedvessel mostanában. A pénzhiány eléggé rányomja a bélyeggét az ember lelkére. De lehet, hogy nem is ez, vagy nem csak ez, hanem mert jó lenne egy kicsit pihenni, lazítani, kiszakadni.

Vannak napok amikor azt kérdezem, hol vagyok én? Nézem a szerepeimet és valahogy mindegyikben meglátom magamat és mégis: úgy érzem semmi vagyok. Egyedül az anyaság, ami megkérdőjelezhetetlen, aminek a létezésében nem “kételkedem”. Inkább olyanokat kérdezek, hol vagyok én mint NŐ? Mint egy szeretnivaló, kívánatos, okos lény, akinek mások vágynak a társaságára, az érintésére, a szavára, a símogatására, a lelke közelségére.

Néha nagyon butának érzem magam. Most 33 évesen, símán tudnék a 20-as önmagamnak tanácsot adni, mit hogy érdemes csinálni, minek mi lesz a következménye. Az már más lapra tartozik, hogy megfogadnám-e? És ha most idejönne az aki tíz év múlva leszek és megmondaná, hogyan tegyek érezzek, hogy abból később valami jó süljön ki, megfogadnám, vagy elhajtanám, hogy ne beszéljen hülyeségeket?

Mert jó lenne tudni, hogy normális-e ha az asszony lánya a társa mellett is magányos (néha)? Azt már persze tudom, vannak hullámvölgyek, meg két külön bolygón élünk, de meddig tartható ez az állapot és mit lehet tenni ellene? HONNAN VAN VISSZAÚT ÉS HOL KEZDŐDIK AZ, AMIKOR A NŐ AZT MONDJA: NE TOVÁBB?

És mi van, ha én gondolom rosszul? Mi van ha az ami nekem fáj, minden kapcsolatban ott van, csak a bölcsebb és okosabb asszonyok átlépnek rajta és élnek boldogul? Mi van ha az én igényeim túl magasak?

Ma olvastam, hogy nagyon sok nő, nem elégszik meg azzal amije van. Még akkor is, ha látszólag mindene megvan. Mert a nőnek érzelmileg sokkal több kell, mint amit a férfi adni tud. De ez nem a férfi hibája. Teljesen másra van ő berendezkedve: számok összeadására, logikára, tervezésre, fizikára messze áll az ő kicsi lelke az érzelmektől. Ha meg is éli azokat (mert azért ő is érez) máskép teszi mint egy nő. És ez a másképp, a legtöbbünknek kevés. De az ember lánya, nem ostoba, nem fog otthagyni csapot-papot, felrugni békés házasságot, teremteni fájdalmat gyerekeknek, apósnak, anyósnak. Adott nekünk szép fejlett kis bal agyféltekét a Jóisten, hát teremtünk egy másik világot magunknak benne. Egy másik világot, egy másik férfival, aki úgy szól, hogy a szívünk sajdul belé, és virágot hoz, és kitalálja mit szeretnénk szülinapunkra és ha az a havasok legtetején nyíló varázsvirág, akkor  hét határon keresztül vágva is elhozza nekünk és olyanokat suttog a fülünkbe, hogy elönt a forróság.

Hogy mennyi alapja van eme állításnak, az asszony és lányszívek mélyén rejlő titkokból tudhatnánk meg, de ugye, a hetedik ajtó mindíg zárva marad.

Én mindenesetre nem akarok az agyam, a szívem, a lelkem mélyén egy ilyen “virtuális pasit”. Én 33 évesen még arra vágyom, hogy a hús vér párom találja ki (csak néha, néha!) hogy mire vágyom, olykor adjon csak úgy virágot, hallgasson végig és öleljen úgy, hogy azt érezzem én vagyon az egyetlen nő a világon.

A bibi akkor van, ha minderre a tízévmúlva önmagam, szelíd anya mosollyal a szája szélén azt mondaná: Álmodj csak, álmodj Kicsim, majd úgyis megtudod!