Mayusbaba jobban van, bár még nem teljesen. Az elevenségéből egy pillanatig nem veszített semmit.
Ma reggel beosont a hálószobába. Pár perc, egy nagy puffanás, gyerek nyavalyog (nem sír, csak pityereg a riadságtól) én rohanok, már vigyorog is, mellette öt centivel a földön a kidőlt szekrényajtó.
Minden családban van egy-két ilyen történet. Minden gyerkőc mire felnő kerül olyan helyzetbe, hogy épp nincs ott anya, apa (mert 100%-ig, mindíg képtelenség figyelni) viszont veszély, akár életveszély az van. És mégis.. Angyalka megfogja a szekrényajtót, vagy megtámaszt a lépcső tetején, vagy félredobja a zuhanó vasalót… Vigyáznak ránk.. és rájuk jobban, mert rájuk még jobban kell!
Tegnap meg elkezdi: Abiga, Abiga, Abiga és mondja végtelenül. Rájöttünk azután, Apa hazajött és megemlített egy kislányt akit Abigélnek hívnak. Na ez maradt meg gyermekem fejében (pedig csak egyszer hangzott el a név).
No nekiesek a mai napnak. Tegnap akartam olvasni blogokat, de Kedves kérte beszélgessünk inkább, vígasztaljam egy kicsit. Jó érzés volt, bennem lel megnyugvásra. Most hogy írok, kitaláltam megmaszírozom este a hátát, az nagyon jó negatívenergia-elűzőnek bizonyult máskor is.
És főzők finom paprikáskrumplit, mert szerencsére krumpli még van. És délután elmegyünk csavarogni Mayussal, akármilyen idő legyen is…..