Reggel

2009 február 12. | Szerző: Pipacsvir |

Szomorúság?

Inkább elmélyülés……

Egy icipicit egyedül voltam tegnap (közel sem annyit amennyit szerettem volna) és befelé néztem. A BKV-n meg belemerültem Osho könyvébe, este meg Wass Albertbe.

Kicsit felpuhult bennem a lélek, ami a mindennapok csapásait csak úgy állhatja ki, ha kemény. És kicsit ki is nyílt. Zúdultak be és ki rajta az érzések, hangulatok.

 

Közel voltam önmagamhoz és épp ezért igaz mondatok buktak ki belőlem.

 

Tapasztaltam megint, hogy mennyire próbál valami negatív erő lelkem megfojtani, kezem leszorítani, mennyi akadályon kell keresztülvergődnöm, hogy egy kicsit is felszabadítsak magamból, egy kicsit is én legyek. Elgondolkodtató, hogy miért???

 

Éreztem megint azt is, ez az ami boldoggá tesz, hogy ez az utam. (Nem pusztán az írás, hanem a létezésnek az a formája, ami itt él az álmaimban)

 

Rájöttem arra is mennyire félek. Régebben tiszta szívvel és félelem nélkül mutattam és adtam önmagam. Most próbálom elrejteni ami vagyok. Elrejteni, mert annyi mindenkinek sok volt Pipacsvirág. Túl szenvedélyes, túl öntudatos, túl őszinte. Mennyi ember, aki azért menekült, vagy azért nem akart közeledni, mert túl éles a tükör, amit tartok.

 

Szembesülni mindig küzdelmes. De a küzdelemért jutalom jár. Amint megtisztítasz valamit, legyen az akár a saját lelked, a sötétségtől szabadult helyen fény keletkezik és megkapod érte az ajándékodat.

 

Az én ajándékom két levél volt reggel.

 

Két őszinte, igazi szeretettel átitatott levél.

 

Hát így indul a nap….