Hétvége

2009 február 16. | Szerző: Pipacsvir |

Szombat reggel. Kicsi lányunk már felébredt én mégis még mindig a takaró alatt vagyok. Most Kedves kelt fel, tejcsit forralni, kávét főzni. Be is hozza mindkettőt, a lábujjamat sem kell kidugnom érte. Félálomban simogatom Mayus hátát és közben szundizok még. Apával is kiegészülünk nemsokára és hárman heverészünk az ágyon. Béke, nyugalom és szeretet ölel körül minket.

Nálunk nincs Valentin nap (különben sem Valentin, ez Bálint nap kérem!). Nem szeretek semmi: kötelezőt és én ezt is annak érzem. Ha nincs meg néha-néha a Bálint nap a mindennapokban, akkor megette a fene. Szerelmünk ünneplésére sokkal jobbnak tartom az évfordulókat.

Be kell vallanom, azt, hogy jól esne már, hogy reggel ő keljen előbb és én lustizzak egy kicsit kérni kellett. De nem baj. Nem várom el a páromtól, hogy kitalálja a gondolataimat, de azt igen, hogy ha szólók: ez nagyon jól esne tőled, azt lehetőségei szerint valósítsa meg. Hááát megvalósította. (És ígéretet kaptam további hasonló reggelekre).

 

 

Meséli munkája során találkozott egy aranyos ötéves kislánnyal, apukája akar lakást venni, mert elváltak a szülők, eladták a nagy házat és most apa, anya különköltözik.

–         Beszélgettünk a válásról – mondja

–         Igen, és miért váltak el? – kérdezem.

–         Na ennyire azért nem mentünk bele.

–         Hát akkor miről beszélgettetek? – Nem értem mit akar.

–         Arról, hogy A. (a kislány), hogyan élte meg a válást.

Érzem a remegést a hangjában. Leesik.

–         Attól félsz, hogy elválunk?

–         Igen.

–         De miért?

–         Mert tudom, hogy sem anyagilag sem érzelmileg nem tudok megadni neked annyit, amennyit megérdemelsz. És tudom, hogy nem az anyagi itt a lényeg..

–         Hát igen. Érzelmileg.. – mondom de nem folytatom

A szó ott lóg a levegőben és nehéz nagyon. Most mit mondjak. Hogy ugyan dehogy. Hogy elég ennyi, nem hazudok, néha nagyon nem elég. Ő csak néz maga elé. Nyílt, őszinte és szomorú.

–         Tudod én valójában teljesen más ember vagyok. Csak felőröl ez a pénztelenség. Nem hagy önmagam lenni, ha tudnád mennyi mindent szeretnék adni nektek.

Mint egy védtelen kis kölyökkutya. Átölelem és megnyugtatom. Hirtelen minden a helyére kerül. Most, ebben az ételért, lakbérért folytatott lélekölő élethelyzetben ez is elég. Most ez a pár szó, a szándék, nekem a minden. 

 

 

Szintén szombat. A reggeli kávé, már felesbe készül. Fele kávé, fele zacc. Ennyi, nincs több pénz. Kenyeret még eszünk és ebédre még van maradék. A koffeinhiánytól délre már szédülök. Ó áldott függőség! Délután összekaparom az aprót és séta közben veszek egy zacskó kávét. Kedves, amikor hazajön borzasztóan örül. WC papír nincs, újságot gyűrögetünk. Párom a boltban hitelre vesz cigit (ő dohányzik én nem – ó áldott függőség) és reggelre a gyereknek tejet (na meg a kávéba). Egy kicsit szégyellem magam, hogy a koffein és a nikotin az ami nem maradhat ki a napból. Másnap tejcsi Mayusnak és irány anyósomékhoz.

 

 

Apósom a heti fizetését ismét eljátszotta. Hm. Ettől függetlenül jól érezzük magunkat. Eszünk! Mayusnak van terülj, terülj, asztalka (túrórudi, kinderpingvi, kuku – azaz kukorica pehely). Anyósom, mint egy láthatatlan tündér a kevésből bepakol nekünk is egy keveset: krumplit, olajat, tésztát, befőttet. Nézem, ahogy pakol. Nekünk kellene már adni. Elvinni ezt a néha hirtelen, néha kötekedő, csupaszeretet, áldott asszonyt, nyaralni, színházba, strandra. Ezt érdemelné tőlünk, nem pedig azt, hogy abból, amije van, még mi hozunk el. (De sajnos nem tehetünk mást).

 

 

Mirr-Murr-t hallgatunk. Rudolf Péter mondja a mesét, hihetetlenül jó.

Samu a kiscsacsi megérkezik, odamegy a bútorokhoz és bemutatkozik, először a szekrénynek, azután az ágynak és így tovább. Szia, én vagyok Samu a kiscsacsi. Hát te ki vagy?

Megy, megy a mese, az egyik ilyen kérdésnél a lányom büszkén kihúzza magát és válaszol, csillogó szemmel: – Maya!!!!