Csak egy ágy

2009 február 26. | Szerző: Pipacsvir |

Az ágyat akkor vettem, amikor kiköltöztünk a belvárosból. Tulajdonképpen az a költözés volt, a csóróság felé száguldás kezdete. A céges hirdetések között találtam rá, pár ezer forintért megkaptam. Az év leghidegebb napján költöztünk. A szél belehordta az arcunkba a havat, az új lakásunk lépcsőházának járdáján jég tanyázott és közben erőszakosan hullott a hó. Emlékszem a költöztetők végig morogtak. Az ágy délutánra került hozzánk, a párom és az öcsém a délelőtti cipekedéstől megfáradva mentek érte és  megfáradva, kimerülve hozták fel a lépcsőn. Morogtak ők is. De végre lett ágyunk. Nem szivacshalom, hanem igazi franciaágy! Igaz a szoba, amelybe raktuk jéghideg volt, úgyhogy a fenét sem érdekelte, hogy nem szivacs van alattunk, amikor három takaró alatt is dideregtünk. Azután újabb költözés következett és az ágy jött velünk. És mintha ez lenne a keresztünk, amit cipelnünk kell, az új lakás hálószobája is nagyon hidegnek bizonyult télire, úgyhogy ha nem is annyira, mint az előzőekben, de dideregtünk ismét. De mire tél lett és kiderült, hogy a nyáron kellemes szoba télen jégkunyhó érzetét kelti, akkor a lányom már pár hónapos volt és a saját kiságyában aludt. Addig meg mi voltunk hárman. A megszületett babóca, a születgető édesanya, alattuk pedig a pár ezer forintért vett franciaágy. Ő volt a tanúja éjszakai szoptatásoknak, ringatásoknak, kimerültségnek, feszültségnek, végtelen szeretetnek és boldogságnak. Az az ágy támasztotta meg először a lányom testét, gerincét, azon tanulgatott gurulni, ahon nézelődött, többnyire onnan fedezte fel a világot. Mayus növögetett, saját szobába került, a tél pedig újra meglátogatott minket. És mintha nem hagyná az élet a felemelkedést (még a szivacsról való felemelkedést sem) a tél hidege egyszercsak kiszorított bennünket a fagyos szobából, ahol öreg nyílászárók engedték be a didergést és az éjszaka a nappaliban talált minket, hát persze, hogy a szivacson! Azóta is ott alszunk ketten vagy hárman, attól függően Mayus kikéreckedik a kiságyából közénk vagy sem. Az ágyon meg, pár napja más, mások alszanak rajta. Mert, hát hogyan varázsol a szegény ember a hátrányából előnyt, megadja magát a sorsnak. Ha nincs kellemes klímájú hálószoba, franciaággyal, akkor menjen az az ágy! El is vitték, pár ezer forintért, nekünk meg lett egy üres szobánk és ezzel egy lehetőség megvalósítani valamit, ami már régóta vágyunk. Párom régóta szeretett volna már dolgozni itthoról is, számtalanszor előfordult, hogy meg kellett (volna) néznie valamit a számítógépen, én meg grafomán ember lévén írnék végtelenül. Kicsi lányunk szabott eme tevékenységeknek határt, ugyanis ha be volt kapcsolva a számítógép, ami a nappaliban állt, ember nem volt aki értelmes dolgott tudott volna rajta művelni, Mayus azonnal szaladt és fölmászott és szétszedett, kikapcsolt. Nem volt kérdés, mi a teendő, a pc-nk bekerült az üres ágy helyére. Nem nagy dolog és mégis, mintha kinyíltak volna az égi csatornák és energia áramlana a lakásba. Ezzel kitárult ugyanis a nappalink és lett jó nagy helyünk játszani, hancúrozni, ami ráadásul nincs megfertőzve a számítógép keltette elektroszmoggal. Teret kapott a “munkaasztal is”, büszkén feszít az ágy helyett a sarokban és nem rondítják félig elrágott kekszek és hajasbabák. A számítógépen való ügyködés pedig örömmé vált. Be lehet csukni az ajtót és el lehet vonulni irogatni, dolgozgatni. És paradoxon, de a gyerekkel töltött idő is több. Az a pár perc ugyanis, amíg leírom amit szeretnék, nem azzal telik, hogy próbálom lefejteni a nyakamról, hanem, hogy gyorsan bepötyögöm ami kell, míg ő képeskönyvet nézeget a járókában, azután meg jöhet a hancúr. Tegnap óta tart ez az áldott állapot és én azóta tűnődöm azon, hogy megváltoztathatja-e egy család életét, hogy pár bútor átrendeződik a lakásban? Tényleg ennyire fontos ez? Mindenesetre remélem, hogy ágyacskánk jó kezekbe került és méltón bánnak vele. Én kötődtem hozzá és gyönyörű emlékeket őrzök róla. Rajta éltem meg a lányommal való közös életünk első hónapjait. Jó legyél ágyacska! Isten veled!