ejetlek

2009 március 5. | Szerző: Pipacsvir |

Megtörtént az esti rutin. Fürdetés, mondóka, összebújás. Mayuskám nagyon álmos volt már, tudtam hamar el fog aludni. Megkapta a babát, a macikákat, ráterítettem a takarót is és puszti nyomtam az arcára, ahogy szoktam. – Szia Kicsim, jó éjszakát! – mondtam az ajtó felé menet. Erre a lányom kissé mérgelődve és követelőzően belekiabálta a félsötét szobába – Ejetlek! – Ami ugye szeretlek akar lenni. Egyből kapcsoltam, hogy mi a bibi. Visszamentem hozzá és úgy mondtam: Szeretlek! Az utóbbi pár napban (hétben?) ugyanis ez az utolsó szó amit hall tőlem amikor elhagyom a szobát és ez a szó most nem hangzott el, jogosan követelte tehát. De az a legszebb az egészben, hogy bennem mindez csak most tudatosult, csak most kapcsoltam, hogy ösztönösen, ezt mondom mindíg a lányomnak, amikor kimegyek az esti lefektetés végeztével az ajtón.