Horgászat- múlt szombat

2009 március 23. | Szerző: Pipacsvir |

Péntek. Reggel átvisszük anyósomékhoz Mayust, én szabadnapot kapok. Mint a legtöbbször, most is a könyvtárban kötök ki. A legértékesebb zsákmányom Polcz Alaine Egész lényeddel című könyve, amelyben Mészöly Miklóssal töltött évekről, főleg az utolsó évekről mesél. Kiveszem Libby Purves, Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? című művét is, ezt olvasgatom a tóparton, jókat derülök rajta és a szavai hatására tanulok egy kis lazaságot. De még csak péntek. Könyvtár után haza, várom Párom, de nem jön, dolgoznia kell. Nem baj megyek vissza anyóspajtásékhoz. Mayus örül nekem én szorongok kissé. Itt fogunk aludni, én meg a pici lány, hogy hajnalban – minő önzés! – együtt kimehessek a fiúkkal horgászni. Ez a legjobb megoldás, nagymama csak melléfekszik a csemetémnek én meg leléphetek. Más most, hogy itt maradok éjszakára. Félelmetes. Mintha bedugtam volna a fejem az oroszlán barlangjába, kiszolgáltatottnak érzem magam. Össze is rugjuk a port anyóssal. Az egész onnan indul, gondoskodtam-e kajáról magunknak másnapra. Hát nem, én mocsok módon magamra gondoltam végre és könyvtáraztam, a kaja meg nem nagy ügy, majd veszünk egy kiló kenyeret valahol, különben is én azt hittem majd ő berak apósom kis csomagjába egy kis plussz kajcsit és meg is van oldva a dolog. Fejmosás következik, hogy milyen felelőtlen vagyok és ÉN A NŐ, kellne, hogy odafigyeljek erre és már felnőttünk, miért is várjuk el, hogy majd ő gondoskodik a mi másnapi kajánkról. Tudom, hogy totál igaza van, de ahogy mondja, amit érzek mialatt mondja. Azt, hogy nem lehet hibázni, nem lehet, elfelejteni, nem lehet lazítani. A mondatai továbbnyúlnak a nem készítettél kaját-on. Bűnösnek érzem magam, minden éjszakára otthagyott mosatlanért, minden meg nem főzött ebédért (mert van olyan, hogy azt mondom, nincs kaja, virslit eszünk, elegem van!), minden meg nem vart zokniért. Próbálok érvelni azzal, hogy dehát akkor minek élünk, meg azzal, hogy igen hajtani, robotolni, menni kell, de ha néha nem lazít az ember lánya, akkor házisárkány lesz belőle és az mindennél rosszabb, de érzem, hogy lepattan a lényéről az egész. Mert ő akkor is kaját rakott az asztalra, amikor minden este nyolckor ért haza. Hát mit lehet erre mondani? Tökéletlen vagyok na! Hát ez van. Elsunnyogok bénán, ő meg szomorúan. Nincs baj, nagyon szeretjük mi egymást, csak néha a két világ összecsap. Most is már egy óra múlva semmi baj. (Később amikor már megyünk haza, párom mondja, hogy hála az én tökéletlen, lazítani tudó, néha pihenő, néha megálló, az életet élevező énemért és ezzel helyrerázódik véleg a lelkem). Mayus csodálkozik, hogy nem otthon fürdik, alszik de egy idő után elszunnyad. Korán bemegyek hozzá, magam mellé veszem az ágyra, nagyon egyenetlen, párnát teszek a kis teste alá. Nem alszom jól. Várom, hogy jelezzen a telefonom, hogy ébresztő, de nem akarom, hogy Mayus felkeljen rá. Végül apósom rádiós-órája ébreszt, totális hangerővel, lánykám fel sem zizzen rá. Én öltözöm, anyósom mosolyogva, óvón a kisunokája mellé bújik. Konyhában kapok kávét, ha akarnám pálinkát is. Brrr (legalábbis még). Fiúk (párom, öcsém) jönnek. Vidámak, várakozással teliek. Hamar odaérünk. Ébredezik a tó, ami nagyon szép. Kis fából ácsolt menedékek – tető, plussz két fal, két fal meg hiányzik – védik az embert széltől esőtől. De most nincs eső, meleg idő készülődik. Több tó van egyébként egymás mellett, a bejáratnál olyan is ahol majd nyáron fürdeni lehet, meg egy csudijó játszótér, meleg napon símán el tudjuk tölteni az időt Mayussal is, miközben apáék horgásznak. Még hűvös, éppen most kel fel a nap. Már csúszik a pálesz, odakúszik a lábamba, a fejembe, jólesően melegít. Fiúk botot szerelnek, bedobják, én olvasok. A halak még merevek, hideg a víz, nem akarnak kapni, épphogy játszanak a csalival, meg, meglódul a kapásjelző, de semmi konkrét. Néha valaki beránt, de ügyesek ezek a halacskák nem könnyű kipecázni őket. Lányom reggel gond nélkül kel, délben gond nélkül megy aludni, mintha nem is hiányoznánk neki. (Persze este, a saját ágyában, a saját szobájában, egy nélkülünk megélt felkelés és nap után, alig akar kiengedni a karjaiból, mondókát követel még és még és én mondom és mondom úgy alszik el, de igazán csak akkor nyugszik, amikor reggel megtalál engem is, apát is). Eszünk, beszélgetünk, horgászunk. Legalábbis a fiúk én olvasok. Azután megunom és beülük a Párom mellé és kisajátítok magamnak egy botot. Magam se gondolnám, de elkap a vadászszellem, nézem a kapásjelzőt, hátha ráakad valami. Azt nem tudom mit csinálnék ha így lenne, mert hogy nagyon sajnálnám a halat amit kifogtam az biztos. Hát ennyire komoly ez bennem. Nekik számít, hogy van-e kapás vagy nincs, de tudom, hogy nem csak az számít. Ez egy másik állapot, egy lelassult, megállt, szinte mozdulatlan, gondolatokkal teli állapot, olyan gondolatokkal, amelyek a hétköznapok hajtásában nem kerülnének elő. Észre is veszem, a narancssárga kapásjelző ringatózása a víz fodrai felett, tökéletes medítatív állapotba hoz. Na meg a levegő, a táj, a vadkacsák, ahogy ott úszkálnak előttünk és vigyázni kell, ha kenyérkocka a csali nehogy bekapják. Csodás látvány az is, felszállnak, köröznek, azután mértani pontossággal landolnak a vízen. Írígylésre méltő. Jó az idő, süt a nap, melegíti, barnítja az arcunkat. Mellénk egy házaspár érkezik reggel, az asszony köhög, a férfi köhög, látszik rajtuk, több jut cigarettára, mint kenyérre, a lelkem mélyén azért tisztelem őket, hogy így kijöttek, nem otthon bámulják a tv-t. Csipogós kapásjelzőjük van. Hanggal jelez, ha megérinti a csalit a hal. Eleinte, amikor még csak beállítják a készüléket, baromi idegesítő, mert folyamatosan szól. Később már csak egyet-egyet csipog, nem gond. Másik oldalunkon “vicces-aranyos, okos” férfiak. Meséli az egyik a másiknak, hogy mostanában megnőtt a keze. Onnan tudja, hogy régebben ha belerakta a cerkát, elől is tíz centi kilógott, meg utána is most meg…. szerencsére elfúja a hangját a szél. A másik parton apuka, baráttal, gyerekkel. Néha átjön a kis élet napjainak szerencsétlensége (lehet a gyerek nyolc-tíz éves), hallom agyon lehülyézi az apja, meg kiröhögi a barátjával együtt, mert valamit nem tud megcsinálni. Azt is mondja neki: Agyonverlek!, később meg, amikor a gyerek már unja és menne haza, letorkolja csúnyán. Ha lenne bátorságom és erőm odamennék és Isten bizony, félig agyonverném, de ezt csak az ösztöneimmel, az agyam tudja, hogy nem lenne értelme, a szívem meg azt, ez a kis ember még nem gyűlöli az apját, még szereti és szeretetet remél tőle (tudom, tudom jól), ha most bántanám az ő kis lelke halna belé. Szerencsére csak néha néha villan fel ez a másfajta élet, nálunk itt minden szeretettel teli. Kicsi párom is ölel, puszil, most van ideje nem kell rohannia. A gyerek borzasztóan hiányzik mindkettőnkek, a vadkacsákról a háp-háp-háp gyerekdal, a kapásjelző ringatózásáról, a hinta-palinta jut eszünkbe. Kedves elalszik a székben egy pillantra, azt álmodja Maya odalép a háta mögé, megsimogatja a fejét és úgy mondja, ahogy szokta haja, haja. Nekem olvasni jó, enni jó, nézni a vizet jó, egy kicsit szabadnak lenni jó, nem csinálni semmit jó. Csak be-bevillan az elképzelés, ha itt lenne T., bejárhatnánk együtt a többi tavat és jelentenénk a fiúknak, kockáznánk a füvön, ami ott terül el a hátunk mögött és hintáznánk a játszótéren, akkor is ha hülyének néznének érte. Fáj. A vége felé már csalódottak egy kicsit a fiúk, hogy nem sikerült egy halacskát sem kifogni. Melletünk már egy kisfiú van az apukájával. Kisfiú egy négy kiló körüli pontyot akaszt, apuka itt is távolságtartó és mégis érződik rajta a szeretet. Már lenyugvóban a napocska, szép barnára sütött mineket, pakolunk. Kifelé még megnézzük a halakat, amelyek egy mesterséges medencében úszkálnak. Jó volt itt máskor is jövünk, de most megyünk a lányunkhoz haza.