Most

2009 április 5. | Szerző: Pipacsvir |

Akartam végre írni pár sort, de a lányom a másik szobában utánam kiabál (Párom nincs itthon).

Most már fel tud mászni a járóka tetejére (átrakja a lábát és felhúzza rá magát, a megérkezés egy nagy puff lenne, de ezt idáig sikerült megakadályoznunk).

Annyi minden történt, történik. Már megint úgy érzem, hogy csak futok a teendők után és hiába csinálok meg annyit amennyit csak tudok, kétszer annyi intéznivaló keletkezik.

Lily Drága! Az előző bejegyzésemet csak azért vetettem oda, hogy tudjam ennek az ausztráliai “városkának” a neve mikor vetődött fel először az életünkben. Sok sok kérdés és vágyakozás, félelem, viszakozás, de erő és akart is társul hozzá. Ha lesz időm és kedvem majd úgyis írok róla. A téma örök, mint minden magyar még viszonylag fiatal családban. Megdögleni ebben az egyre rohadóbb országban vagy elmenni, elszakadni, kiszakadni és vállalni az ismeretlent, a bizonytalant, a próbálót?

Bár érdekes. Az a lány és fiú, akik most készülnek kimenni a legfiatalabbak voltak a tájékoztatón. Mesélték volt olyan ötvenen túli bácsi, aki még életében át nem lépte a határt, de most menni készül. Elbocsátották az állásából, munkát másikat nem talál. Mondja, mit veszíthet???

És mi mit veszíthetünk?