Ma reggel mondta a párom, milyen rossz, hogy nem tudunk készülni az ünnepeinkre. Nagypénteken még lakásokat fog mutogatni és szombat is munkanap.
És tényleg. Az utolsó pillanatban rogyunk le a terített asztal mellé és nem szól az egész semmiről csak egy jó kis falatozásról. Na meg jobb esetben együtt van a család, de erről egy vasárnap délután kell, hogy szóljon nem pedig az ünnep.
Pedig Húsvét jön, Jézus feltámadását ünnepeljük, ez a keresztény világ legnagyobb ünnepe.
Habár nem vagyok a szó szoros értelmben vett keresztény, de hiszek abban, hogy Jézus létezett, a szeretet hirdette és kapcsolatban állt egy tisztább erővel. Hiszek abban, hogy ott és akkor történt valami misztikus, valami világmegváltó.
Jó lenne egy kis IDŐ. Rohanunk, kergetjük a pénzt, a túlélést, versenyt futunk az öregséggel és nincs időnk egymásra és nincs időnk megállni és elgondolkodni azon mit jelent számunkra ez az ünnep, nincs időnk befogadni, megfogalmazni, átélni, magunkévá tenni az üzenetét, a varázsát, a lelkiségét.
Pénteken még szinte mindenki dolgozik és lesznek akik szombaton is. Az otthonlévő nők (én is) meg miközben próbálják ellátni a gyerkőcöt gyerkőcöket, takarítanak, kaját készítenek, főzőcskéznek ki-ki belátása, lehetőségei szerint.
És lám. Amint leírom ezeket a mondatok és tudatosul bennem, hogy borítja rám az élet a teendőket és hogy takarják el a teendők azt ami igazából fontos, máris éhezem egy kis magányra, hogy magamba nézhessem és szárba bonthassam a lelkem mélyén rejlő áhitat magját. Nem sok. Csak pár perc, míg alszik a gyerek, vagy este amikor már lefeküdt. Amikor kiülök az erkélyre mielőtt lemegy a nap….
És mindez azért született, mert a párom szájából elhangzott reggel egy fontos mondat. Hm. Hát így építjük egymást….