Búcsú vagy valami afféle (Nem kell megijedni :)))

2009 június 20. | Szerző: Pipacsvir |

Nem tudom milyen nap volt, de arra emlékszem, hogy nagyon meleg. Aggódtam is, hogy Mayus, akit átcipeltem a fél városon, hogyan bírja majd a hosszú utazást a babakocsiban.

A torkomban dobogott a szívem ahogy közeledtem a lakásuk felé. Én tudtam, amit ő még nem, hogy eléállok és megkérdezem tőle, hogy miért ez a hónapok óta tartó mosolyszünet.

Timiről van szó. Ő az öcsém barátnője. Az előzmény annyi – talán páran még emlékeztek rá – hogy valódi kis véd és dacszövetség volt a mi négyesünk (Timi, Öcsém, Párom meg Én), amire hab volt a tortán a kislányom iránt érzett mindanyiunk lelkéből áradó szeretet, amikor is egyszercsak Timcsike már nem vette fel nekünk a telefont és nem akart velünk találkozni.

Nem mondta, hogy miért csak azt, hogy majd az idő elrendezi a dolgokat. De persze nem rendezte el. Az idő sohasem rendez el semmit, azt nekünk magunknak kell megtennünk.

Az öcsém jött le értem és Mayáért, nagyon örült, hogy végre megtörténik a tisztázó beszélgetést és újra helyére kerülnek a dolgok.

Timcsike dühös volt és izgatott, olyan harag áradt a szeméből, amelyet álmomban sem képzeltem volna. Mondtam neki, azért jöttem, mert beszélni akarok vele, erre az volt a válasz, hogy de ő nem akar velem.

Szegény tesómnak rosszabbul esett ez a visszautasítás, mint nekem (pedig nekem is fájt nagyon), hisz én is elvagyok a kis érzéseimmel és Timi is, de örlődni két nő között, az egyik a szerelmed, a másik a saját véred… hát nem lehet könnyű.

Azt hiszem a “gyáva vagy” kártyát húztam elő, hogy meginduljon valami kommunikáció, ami hatott is, de nem az történt amire vágytam.

Ott ült a lány, aki éveken keresztül  szeretettel fordult felém, akire számíthattam, aki számíthatott rám, akivel titkokat bíztunk egymásra, akivel egy családhoz tartoztunk, a szívünk választása szerint is és nyoma sem volt benne a régebbi érzéseknek. Harag, utálat, megvetés – szinte fojtottak a belőle érkező érzések. Belül valaki sikított bennem és nem hitte, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet.

Talán még jobban meg kellett volna alázkodnom és odamenni, szorítani, átölelni, szeretni, kérni, hogy hagyjuk ezt abba és bocsásson meg – bár akkor még fogalmam sem volt miért kellene megbocsátania, de nem ezt tettem. Egyszerűen pofonvágott, hogy milyen egyoldalú ez az egész, hogy miért csak az van terítéken, hogy én mit tettem, én mivel bántottam meg, miért nem veszi észre, hogy a bántás kölcsönös, hogy hetek teltek teltek el, mindenféle borzasztó teóriákat gyártva, amik magyarázatot adhatnának arra, hogy miért ilyen? Sokáig nem tudtam aludni emiatt, csak próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, az öcsémen keresztül kideríteni, hogy mi a baja, választ kapni arra, hogy miért ez a változás.

Nem tudtam nyugodt maradni, dühös voltam én is és látva a ridegségét (habár arra számítottam, hogy idővel enyhül majd a feszültség) és tartottam a távolságot. Eltolt magától.

Elmondtam hogyan éltem, éltük meg azt, hogy magyarázat nélkül megszakította velünk a kapcsolatot belőle pedig lassan kibuktak, hogy miért is tette mindezt.

A teljes igazságot ma sem tudom, csak sejtem. Nem úgy kell elképzelni ezt a beszélgetést, mint két őszinte, a dolgaikat tisztázni akaró ember együttlétét. Timi sohasem akarta ezt velem tisztázni és akkor is úgy kellett kihúzni belőle a szavakat.  Lassan állt össze valamilyen magyarázat féle és a puzzle sok-sok darabja hiányzik még.

Valamikor az a pohár ami Timcsike lelkében nekünk szánatott megtelt. Túl sokat kértünk talán… (Ma már tudom, hogy túl sokat kértünk) De ahelyett, hogy megálljt parancsolt volna nekem és azt mondta volna, hogy: Bocs de most egy kicsit hagyjatok békén mert ez már sok, újra és újra ölelt, puszilt, szeretett (látszólag) és közben már a fenébe kívánt minket.

Hogy mik voltak ezek? Amikor Mayust vártam segített bevásárolni, együtt mentünk a hathetes kontrollra, együtt vittük a gyerkőcöt orvoshoz, amikor kellett. Az idején és az erején felül, kértünk DVD-t, könyveket, pénzt.

Mindannak ellenére ami történt ha újra ebbe a szituációban lennék újra ezt tenném. Hogy miért? Mert a szeretet számomra szent. Nem csak az a szeretet, amit én adok, hanem amit kérek is. Mert aki fontos nekem azért én bármit megteszek ami az erőmből tellik.

Én úgy gondoltam, hogy most nekem van szükségem inkább Timire és úgy érzetem, hogy lehet rá számítani, hogy őszintén jól esik neki, hogy adhat. Csak annyi jót  feltételeztem róla, amennyit magamban is látni szeretnék (sokak szerint ott is van az). A szívem mélyén felírtam egy lapra, hogy egyszer majd, fordított helyzetben én fogok menni, vásárolni, elkísérni, átírni, kölcsönadni. No meg a másik nagyon fontos dolog, én úgy gondoltam ŐSZINTÉK vagyunk egymáshoz. Azt hittem, hogy ő is úgy működik mint én, hogy ha átlépnék egy határt, megbeszéljük, hogy ez már túl van azon amit ő adni tud és ennyi.

Kérdeztem is mindíg: De biztos???? El tudsz jönni? Ide tudod adni? Meg tudjuk oldani? Timcsike lázasan bólogatott, átölelt és jött ha kértem. Láttam én, hogy pengevékonnyá merevedik a szája, de az ölelésének hittem és nem a belső hangnak (ami egyébként nem jellemző rám).

Pedig akkor már benne gyűlt a méreg és én nem sejtettem semmit.

Elmondok egy konkrét esetet. Timcsike ideadta a Harry Potter első két részét (örök hála érte egyébként). Gyorsan kiolvastuk és kellett volna a következő kettő. Megígérte, hogy elhozza. De nem hozta, elfelejtette. Azután megígérte megint. Kérdeztük, hol van amit megígért, mondta hozza, de nem hozta és ez így ment párszor. Már tök kellemetlen volt, hogy újra és újra rá kell kérdezni.

Mert hát én ilyen hülye vagyok. Abból indulok ki, hogy ha valaki megígért valamit, akkor az úgy kell, hogy legyen. VAGY… És Istenem csak ennyi kellett volna: – Figyi rengeteg dolgom van, most nem tudok a könyvekkel foglalkozni, légyszives próbáld meg máshonnan megszerezni – és akkor kihozom a könyvtárból, mint ahogy meg is tettem több hónapos ígérgetés után.

A másik ok egy számomra most is érthetetlen mondat. Nehéz időszak volt akkor neki nagyon. Fájt, hogy szenvedni látom, a barátnőm ugyanis elvesztette az édesapját. És akkor a temetés napján én állítólag azt mondtam neki, milyen jó poén lenne kimenni a temetésre Mayával, hogy elszórakozna ott a gyerek, úgy is unatkozunk.

A mai napig biztos vagyok abban, hogy én ezt így, ilyen formában, ilyen értelemben soha nem mondtam volna még a halálos ellenségemnek se.

Timcsikében lelkében így gyűlt a szemét, ee ahelyett, hogy kibeszéltük volna, ő egyik napról a másikra becsapta az ajtót maga mögött, magyarázat nélkül.

Most már nekem is vannak sebeim,  (de csak olyan szomorú, olyan Istenem miért kellett ezt fejcsóválás), mert ez a viselkedés nagyon-nagyon megbántott. Én őt soha sem bántottam dikert, ő bosszúból és érzéketlenül taposott belénk.

De a legjobban az fáj, hogy mindez az öcsémen csapódott le. Szegény csak kapkodta a fejét és nem tudta mit csináljon, hogyan békítsem minket, hogy újra együtt lássa a két lányt akit talán a legjobban szeret.

És  azért, ahogy bántja az öcsémet, őszintén haragszom rá. A saját sértettségével van elfoglalva, ahelyett, hogy észrevenné, hogy a férfi akit állítólag szeret, mennyit szenved miatta. Mert most már nincsnek családi, jóízű szombatok, dumálások együtt, főzés, röhögés, nincs együtt a család. Mert ha öcsi el is jön néha-néha az nem ugyanaz.

Itt volt Mayus szülinapján is, amire Timit is meghívtam. (Istenem hogy vártam, hogy talán folytatni tudjuk a beszélgetést és talán haladunk valamiféle megoldás felé). De csak az öcsém jött, fél órára és amikor elment könnyek gördültek ki a szeméből.

Timcsike azt mondta anyukámnak, hogy én még bocsánatot sem kértem. Pedig kértem, de ha nem akkor most itt kérek bocsánatot:

Figyelj Timi, bocsáss meg minden képzelt és valós sérelemért, ami irányomból téged ért. Soha nem akartalak bántani és mindíg őszinte szeretettel gondoltam rád!

Olyan banális ez az egész. Mintha óvodás gyerekek civakodnának. Kicsit mosolygok is magamon, hogy így belekeveredtem.

Az, hogy ennyire megviselt (már jól vagyok, különben nem tudnám leírni, csak dühből és sértetten), a világ szemében gyengeségnek tűnhet, de az én világomban nem az. Számomra azt jelenti, hogy képes voltam kötődni, szeretni, bizalommal lenni valaki iránt.

Timcsike azt mondta nekem, hogy félreértettem őt, hogy valójában nem is volt ő annyira közel hozzám, mint ahogy én gondoltam. Ezzel kapcsolatban meg azt érzem, hogy becsaptak. Hülye voltam, hogy azt feltételeztem szeretet van köztünk, akkor amikor órákon át simogatta a hasamat, amikor terhes voltam, amikor megosztottunk egymással titkot, gondot, amikor együtt főztünk és vártuk, hogy hazajöjjenek a fiúk a horgászatból, amikor értékes, értelmes beszélgetések és nagy-nagy röhögések jellemezték az együttléteinket?

Meglepő ha mindez egyik pillanatról a másikra véget ért és pár hónap múlva, hosszú-hosszú hallgatás után, miután elmegyek hozzá, hogy tisztázzuk, mi a gond, fejbekólint, hogy ott ül egy nő akinek utálat süt a szemeiből és minderre csak félmagyarázatot, hülye kifogásokat mond?

Furcsa volt így látni magamat. Az ő szemével. Azt hallani, hogy én milyen gonosz vagyok és hogy hányszor megbántottam, bántottam. Arra, hogy konkrétan mivel, nem kaptam választ. (Az a bizonyos pohár teória is csak egy teória, amit az én agyam kovácsolt össze magyarázat gyanánt)

Hogy, hogy látom én őt? Egy nagyon számalomraméltó, bizonyos szempontból nagyon éretlen embernek. Sajnálom nagyon. Sajnálom, hogy olyan ember: inkább elfut, elmenekül, de nehogy egy kínos beszélgetésnek a része legyen. Borzasztó lehet így élni. Mert a sérelmek csak gyűlnek és gyűlnek és nagyon-nagyon mérgezik a lelket. Borzasztó lehet méreggel a szívében.

Alapvetően nem haragszom rá. Látom a vergődését, a szenvedését, a gondjait és tudom, ő is Isten egyik szeretni tudó, de nagyon makacs és makacsságával sokat bántó , a lelke mélyén igazi bátorság nélküli ember.

De hálás leszek mindíg mindazért a szeretetért, amit nekem, nekünk adott. Még akkor is ha csak látszatszeretet volt. Ha igazi lett volna másképp alakul. Mert ha valóban őszinte mindaz amit mutatot irányunkban (és itt Mayusra, a Kedvesemre és Magamra gondolok), akkor ő is megtett volna mindent azért, hogy a kialakult problémákat orvosoljuk valamennyire (még akkor is ha tudtuk, sohasem lesz olyan mint azelőtt).

Azt hiszem ez fájt ennyire, hogy mindezt ami nekem annyira fontos volt ő csak úgy kidobja az ablakon.

Sajnálom, hogy nem lettünk legalább ismerősök, hogy legalább a lányom iránt érzett szeretetét nem vállalta fel (ha volt olyan egyáltalán). Így most benne ott maradt a düh én meg szépen el tudtam engedni ezt az egészet, azzal, hogy én mindent megpróbáltam, többet az ő megértéséért, megenyhítéséért tenni nem tudok.

Hát ennyi:

Úgy érzem -tudom- ő is olvassa ezt a blogot. És az a helyzet, hogy amióta megtörtént ez a beszélgetés és képtelen vagyok ideírni a legbensőbb gondolataimat, vágyaimat, gyarlóságaimat.

Nem tudok őszintén úgy írni, hogy tudom, ő is olvashatja. Mert én mindattól ami történt bezártam magamban egy ajtót. (Ó nem bosszúból és haraggal, csak ösztönösen).

Nem tudom azzal a tudattal leírni a mindennapjainkat, az életünket úgy hogy egy olyan ember is a részese lehet (akár csak olvasás által), akinek a viselkedése alapján ehhez már egyáltalán nincs joga.

Ezért nem írtam semmi fontosat az elmúlt hetekben. (Vannak még persze egyéb apróbb okok is, de azt már egy másik papírra vetem)

Úgyhogy ez a blogom most bezáratik és másik indítattik.

Terveztem én ezt már más miatt is. Nem vagyok már a gödör alján, sehogysem. És nem akarok ott maradni még egy blogcím erejéig sem.

Ezen a néven fogok írni,  és a mailcímem is marad. Aki kíváncsi az új blogom címére, kérdezze nyugodtan, de előbb utóbb, azok akiket szeretek és akik engem is szeretnek rámtalálnak………

Nem tűnök el….

Maradok mindnyájótok feltétlen híve és most már nem menekültök, mert az írással jönnek majd a kommentek is :))))