2009 január 14. | Szerző: Pipacsvir
fehér
ajtód előtt a hajnal
részeg és reménytelen
szerenádhoz gyenge még a torkom
csak nyílnának kapuid hirtelen
ez már az álomelőszobája?
vagy csak az udvar hűvöse még?
a testemmel látom önmagam
utamnak iránya bennem ég
olyan egyformák ezek a könnyek
olyan új vagyok egyszerre csak
nyisd ki az ajtót hisz’ attól félek
hogy szemed látványa arcomba csap
vagy ne
ne
ne eressz be mégsem
jó lesz így is verssé leszel
egymásra várjunk te alva én ébren
lehet hogy örülsz hogy nem érlek el
(Ajtód előtt – Kovács Ákos)
2009 január 14. | Szerző: Pipacsvir
Ma reggel ez van bennem, csak dúdolgatom és dúdolgatom.
És amikor kikerestem megtaláltam ezt és nem tudtam nem idetenni:
Akartam valami vidámat is idetenni, de a lányom nem hagyja. No majd később!
2009 január 13. | Szerző: Pipacsvir
Amikor elkezdtem a blogomat, volt egy olyan elhatározásom, hogy leírom (amikor tudom) hogy mi volt a nap legjobb és legrosszab pontja, eseménye). Na ebből ezidáig nem lett semmi. De talán majd most. (Ha el nem felejtem megint)
A mai nap fénypontja az volt amikor Maya felmászott a kanapé tetejére és onnan ugrott az apja ölébe. Én meg csak néztem a kacagó lányomat a nevető párommal és elolvadtam. Meg még az is amikor lefektetés után már vagy negyedszer mentem be Mayához, mert hívott, hogy anya, anya, felvettem és már félig aludt, már nem is akart lemászni az ölemből, csak belesimúlt a vállamba, sóhajtott egyet és megnyugodva átadta magát az alvásnak. Jó volt még az is: Kedves hazajött délután és megdícsérte a kaját amit eléraktam.
Mélypont: Habár voltak kicsit ideges, zaklatott óráim, nem volt semmi nagyon rossz a mai napban. (Egyszer a párom egy kicsit idegesebben reagált, mint kellett volna, de nem volt az semmi, mélypontnak semmiképpen sem nevezhető.)
Történt még:
Rájöttem, hogy a túrórudievés genetikailag kódolva van. Drága lányom is a csokit rágicsálja le előbb azután eszi a csupasz túrót.
Rzsó játszani hívott, aminek nagyon örülök. Remélem lesz időm holnap megírni!
Délelőtt boltban voltunk, hideg volt.
Akaraterő?
2009 január 13. | Szerző: Pipacsvir
Az úgy van, hogy ha elhatározom, hogy kicsit visszafogom magam kalóriabevitel terén. Egy ideig egész jól véghez tudom vinni. Mindaddig míg elém nem raknak valami finom falatot.
Tök jól bírom, sőt szeretem a párolt zöldséget és társait és nem zavar ha vacsorára csak két puffasztott búzaszelet jut két párizsival.
No de amikor átmegyünk Anyósomékhoz és besomfordál a tepsiskrumplis sültcsirkével, akkor nem tudom visszafogni magam. Az is gáz, amikor sültkrumplit sütök Mayusnak és ott illatozik, hívogat, csalogat az a csábító kis kalóriabomba (Ugye ti is halljátok, amikor suttog, hogy egyél meg?)
A tepsiskrumplit hétvégén követtem el, plussz csokiparány társaságában, a sültkrumplit tegnap.
Szóval visszaesés a visszafogottságban!
De van ilyen. Két lépés előre, egy hátra. Most megint egy “lájtosabb” hetet tervezek és véletlenül sem megyek Anyósékhoz hétvégén.
Egyébként az a lényeg, hogy mindíg tudjak mit enni, ha éhes vagyok, csak nem mindegy hogy mit.
Ha megkívánom a csokit például, akkor lereszelek egy répát, rakok rá egy icipici mézet vagy édesítőt (attól függ hány óra van) és azt eszem. Ha nasira vágyom, beszerzek egy csomag pattogatott kukoricát és ha nagyon éhes vagyok jöhet a két szelet puffasztott búzaszelet.
Egyetlen rizikófaktort nem tudok kivédeni. Mayus keresztanyukája egy nagyon híres és baromifinom termékeket gyártó cukrászdában dolgozik és néha amikor átjönnek, hoz egy-egy kis vagy nagy tálca sütit.
Ember lánya legyen a talpán aki nemet tud mondani neki!
Mantrák 2009-re
2009 január 12. | Szerző: Pipacsvir
Milyen „mondókával” köszöntheti a 12 jegy az új évet?
- Nők Lapja Cafe
- 2009. 01. 08.
A mantra varázsszó, varázsige, mellyel imáink és szent énekeink formájában kapcsolódhatunk az égi szférákhoz. Minden nép hagyományaiban, minden vallás rendjében megtalálhatók. Az ünnepek és a szertartások fontos elemei.
Általuk az ember rezgésszintje felemelkedik, szíve kinyílik, és a teremtés állapotába kerülhet. A mantrák, magyarul mondókák, avagy fohászok segítségével mágikus hangskálát használunk, amely old és köt. Ezen keresztül az egész formavilág nem más, mint a „legyen” és a „ne legyen!” két mantrája. Hiszen gyökere az Igében, a logoszban van.
A 2009-es év több szempontból is különlegesnek ígérkezik. Mindenki megtapasztalhatja, hogy minden gondolata, érzése és meggyőződése milyen gyorsan képes manifesztálódni, vagyis most szó szerint öngól a pesszimizmus. A legjobb „befektetés” a derűlátás, azaz az optimizmus.
2009-ben arra kell vigyáznunk, hogy ne csak a gondolataink, hanem a szándékaink és az eszközeink is tiszták legyenek! Oda kell figyelnünk, hogy mi jár a fejünkben, és miről beszélünk, hiszen a kimondott szónak ereje van. Ezt már régóta tudjuk, és talán tapasztaljuk is. Bármi, amit kimondunk, felerősíti a bennünk lévő érzéseket, érzeteket, pozitív és negatív értelemben egyaránt! Ezért, ha mindenkinek panaszkodunk, akkor „beleragasztjuk” magunkat a nehéz helyzetbe. De ha például a vágyainkról és terveinkről mesélünk, akkor szó szerint emeljük a rezgésünket, így az energiaszintünket is. Tehát az, aki boldog új évet szeretne, csak pozitívan gondolkodjon és beszéljen!
Ennek szellemében nézzük meg, melyik jegynek milyen újévi mantra való, milyen „mondókát” érdemes mondogatnia ahhoz, hogy az új év valóban boldog és sikeres legyen.
Itt megtalálod a mantrákat horoszkóp szerint: MANTRÁK
Tegnapról (is)
2009 január 12. | Szerző: Pipacsvir
Dehogy voltam én szomorú és elkeseredett, bár így utólag, ha megnézem, hogy miket tettem fel joggal hihettétek, hogy ez a helyzet. És habár jólesik az együttérzés a biztatás (nagyon, nagyon), most másról volt szó.
Csak idekeveredtem végre a géphez és hát megtaláltam annak a lelkésznek a honlapját és megérintett valami.
Igen testvére a szomorúságnak, de mégsem az. Néha a szomorúságból nyílik, de a vége… Emelkedettség inkább, áhitat, az az érzés amikor belehullasz az Univerumba és érzed mennyi lélek lükted körülötted. Az agyadban ott van az a sok szemét és mocsok ami körülvesz, de a lelkedben pislákolni kezd a remény: hogy nem lesz ez mindíg így, a tudat, hogy vannak aki a jón, a tisztességesen, a megtisztuláson, a szeretet kiteljesedésén és értéknövelésén dolgoznak. Egyszerűen a csöndben, amelyet csak a klaviatúra pötyögése tört meg, megérintett Isten.
És itt volt az a történet, az előző és idetettem. Idetettem, de nem akartam senkit sem megbántani vele, vagy fájdalmat okozni. Csak úgy gondoltam – a legtöbben- legalábbis én, sejtjük, kapisgáljuk, érezzük, hogy van valami felsőbbrendű, valami láthatatlan fényből font hatalom ami vezet minket, de keveset gondolkodunk róla.
Szóval, ott volt ez a református lelkész, az ő hite szerint: Jézus meghallt értünk, Isten a fiát adta, áldozta az emberekért és ott volt ez a történet, ami elgondolkodtat és szíven üt és megérteti, hogy ha ez tényleg így volt (ki ki döntse el a hite szerint) akkor ez mekkora áldozat!
A dalt meg azért raktam föl a másik blogomba, mert megfogott a szövege. Mert néha összeveszünk Kedvessel, civakodunk, háborúzunk mint minden egymást szerető pár és én nagyon hajlamos vagyok magambazárni, őrizni a fájdalmat amit ilyenkor okoz. (Nem sértődött, nemszólokhozzád hangulat van, mert békülünk hamar, de néha még most is fáj amit évekkel ezelőtt tett vagy mondott) Szóval ez a dal ráébreszt, hogy EZ ÍGY NEM JÓ. Hogy el kell engedni a sérelmeket (Homokba kell írni).
Amúgy is tanulom, hogy a mostban kell élni. Nem tudom ki ismeri Eckhart Tolle: A most hatalma című könyvét, de alapigazságok vannak benne leírva. Idézek majd tőle, ha lesz időm, de a lényege az, hogy a boldogtalanságunk legtöbbször abból ered, hogy nem a jelenben élünk. Lehet, hogy épp krumplit pucol a kezünk vagy sétál a lábunk, vagy a kedvesünket hallgatja a fülünk, de a lényeg, hogy a GONDOLATAINK hol vannak ekközben. Mert legtöbbször bizony (figyeljétek meg, csak figyeljétek magatokat és rádöbbentek, hogy így van), egy múltbéli sérelem (jó esetben kellemes élmény), egy jövőbeni félelem, probléma, egy soha le nem játszódó veszekedés, egy soha létre nem jövő ölelés jár a fejünkben. És ez nem jó MERT LEMARADUNK A SAJÁT ÉLETÜNKRŐL. Mert az élet, nem az ami volt, nem az ami lesz. HANEM AMI ÉPPEN MOST TÖRTÉNIK, A JELEN!
Megtanulni a pillanatban élni nem könnyű. Eleinte állandó koncentrációt igényel, de ha már megtanultuk és így élünk, egy magasabb rezgésszámot veszünk fel. A lelkünket ugyanis nem szennyezik régi sérelmek, jövőbeli aggodalmak, hisz nem gondolunk rájuk (arra gondolunk, hogy milyen érdekes formája van a krumplinak, amit pucolunk és hogy milyen gyönyörű séta közben az a faág, és figyelünk teljes szívünkkel arra aki hozzánk beszél). Szóval magasabb rezgésszám = több energia, boldogabb élet. (De persze ez nem ilyen egyszerű, nagyon sok pozitív változás történik bennünk ennek hatására, nem csak a rezgésszám miatt lesz ez jó nekünk)
Néha, amikor sikerül véghezvinnem egy-egy ilyen napot, amelyben csak egy-egy ilyen óra van, akkor valahogy minden a helyére kerül és minden jó lesz. Teljes szeretettel és odaadással tekintek a körülöttem lévő emberekre, teljes hálával az engem körülvevő tárgyakra és JÓ LESZ. MINDEN EGYSZERCSAK JÓ LESZ.
Szóval nekem erről szólt az a dal, erről szólt a Homokba írni… Ezért tettem fel..
Pár szót a hétvégéről:
Voltunk szombaton nagyiéknál. Vasárnap meg pihi volt. Kedves rengeteget segített és csendes, békés hétvégét éltünk át.
Ma Mayus nyűgöske. Alig aludt. Szegény kicsi verebemet, akinek a levegő, a mozgás, a csicsegés, a többi verebecske a lételeme, bezárta a fagy a négy fal közé és nem tud szabadúlni. (Ha kiviszem is fél órára, mi az neki?).
Úgyhogy várjuk a tavaszt. (Igen várjuk! Tudom messze van, de várjuk, várjuk!)
És várjuk, hogy mozduljon valami Kedvesnél, mert már csak egy heti kajapénzünk van és nem tudjuk hogyan tovább.
De egy hét az nagy idő és végre csörögnek a telefonok és elkezdődött a lakásmutogatás.
Isten
2009 január 11. | Szerző: Pipacsvir
Van egy kis időm. Barangolok most. Találtam véletlenül (véletlenül ?) egy oldalt. Egy református lelkész írja. Szeretném idetenni a bejegyzését. Nem hittérítés gyanánt, én nem református vagyok. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy tök mindegy budhista, keresztény vagy bármi, a szívünk mélyén lakik Isten, bárhogy hívjuk, az a lényeg szeretetben tudunk-e élni. (Néha egy “hitetlen” emberben több jót találok, mint egy templombajáróban).
No, de amit leírt. Csak megérintett, ezért ideteszem, hogy ne felejtsem el:
Vége a napnak. Hazafelé mész a kocsiddal. Bekapcsolod a rádiót. A recsegő adáson keresztül hallasz egy kis faluról, valahol távol Indiában, ahol a falu három lakója váratlanul és nagyon furcsa módon meghalt. Valami olyan influenza okozta a halálukat, amiről még soha senki nem hallott. Igazából nem is influenza, és tulajdonképpen csak három emberről van szó. Néhány orvos útban van, hogy kivizsgálják a dolgot. Aztán vasárnap a rádióban újabb híreket hallasz. Most már nem csak három emberről van szó, hanem harmincezerről, és most már a tévé is foglalkozik a témával. Egy olyan különleges járványról van szó, amilyennel még eddig nem találkozott az emberiség.
Hétfő reggel, mire felkelsz, már minden újság vezércikke ez a történet. Most már nemcsak India, de Pakisztán, Afganisztán és Irán is megfertőződött, és mielőtt észbe kaphatnál, már mindenhol erről beszélnek. Az elnök tartott valami beszédet, amelyben elmondta, hogy ő is és a kormányban mindenki reménykedik, hogy minden rendbe jön De mindenki elmélázik egy kicsit a bejelentésen, hogyan tudjuk távol tartani magunktól mindezt? És ekkor Franciaország elnöke Európát sokkoló bejelentést tesz közzé: lezárják a határaikat. Bármely érintett országból érkező repülőjáratra érvényes a zárlat, vagyis nem szállhatnak le a gépek az ország területén. A hír hallatán kiver a verejték, és lefekvés előtt kicsit tovább nézed a CNN nemzetközi műsorát. Akkor egy tudósító bejelenti, hogy egy férfi Párizs egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzától. Tehát megérkezett a vírus Európába is.
Mindössze annyit tudnak róla, hogy amikor kiüt rajtad a betegség, tulajdonképpen már egy hete lappangott benned. Aztán négy napig hihetetlenül rossz állapotba kerülsz, különféle tünetekkel, majd meghalsz. Anglia lezárja határait, de túl későn. Kedden reggel az Egyesült Államok elnöke a következő bejelentést teszi: “A nemzet biztonságának érdekében minden repülőjárat Európába és -ból, valamint Ázsiába és -ból törölve.” Négy napon belül az egész ország kimondhatatlan félelembe merül. Az emberek arról beszélnek, hogy mi lesz, ha a mi országunkat is eléri?
Szerda este valaki a parkolóból lélekszakadva ront be a terembe: “Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót!” Mindenki feszülten figyel a kis hangszóróból jövő bejelentésre: megtörtént a legrosszabb, amire számítani lehetett: két nő New York állam egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzában. Órákon belül végigsöpör ez a valami az egész országon. Emberek ezrei dolgoznak éjjel-nappal, hogy megtalálják az ellenszert. De semmi nem bizonyul hatásosnak. Váratlanul érkezik a hír: megfejtették a rejtélyt. Megtalálták az ellenszert. De az elkészítéséhez egy olyan valakinek a vére kell, aki még teljesen tiszta. Az egész ország felnőtt lakosságát felszólítják, hogy mindenki menjen el a városi kórházba, hogy a vértípusát ellenőrizhessék. Mindössze ennyit kérnek az emberektől.
Természetesen, amikor pénteken, késő este a kórházhoz értek, már a parkolóban kígyózik a sor. Nővérek és orvosok rohangálnak, szúrják meg sorra a várakozókat és címkézik a kémcsöveket. Aztán odaérnek hozzád és családodhoz, és tőletek is vért vesznek. Fiad, aki még kiskorú, ragaszkodik hozzá, hogy ő is vért adhasson. Arra kérnek, maradjatok a parkolóban, és csak ha halljátok a neveteket, hogy hazamehettek, akkor induljatok el.
Hirtelen egy fiatal férfi rohan ki a kórházból ordítva. Egy nevet kiabál és egy kórlapot lebegtet.
A fiad megrángatja a kabátod ujját: “Apu, az én nevemet kiabálja.” És mielőtt bármit tehetnél, megragadják a fiadat.
– Egy pillanat! Álljon meg! – kiáltasz rá, mire azt válaszolják: – Semmi baj, minden rendben van. A vére teljesen tiszta. Szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nem fertőzött. Úgy tűnik ugyanis, hogy megfelelő a vértípusa.
Öt feszült perc múlva sírva és egymást ölelgetve jönnek ki az orvosok és a nővérek. Néhányan még nevetnek is. Az elmúlt egy hét alatt ez az első alkalom, hogy valakit nevetni látsz. Egy idősebb orvos ekkor odalép hozzátok, és azt mondja:
Köszönjük, uram. A fia vére tökéletes. Tiszta és hibátlan. Most már elő tudjuk állítani az ellenszert.
Ahogy a hír elkezd terjedni, a parkolóban álló tömeg egyre hangosabban örvendezik, imádkozik, sír és nevet. De aztán az ősz orvos feleségedet és téged félrevon:
– Beszélhetnék önökkel egy percre? Nemvettük észre, hogy a donor kiskorú, ezért szükséges, hogy aláírják ezt a beleegyező nyilatkozatot.
Elkezded aláírni, de aztán észreveszed az üresen hagyott leveendő vérmennyiség rubrikáját. – M-m-m-mennyi vért vesznek le tőle?
És ekkor az idős orvos mosolya eltűnik. – Nem tudtuk, hogy egy kisgyermek lesz. Nem voltunk rá felkészülve. Az összes vérére szükségünk lesz.
Megdöbbenve válaszolsz: – De-de.ezt maga nem értheti! Ő az egyetlen fiam!
– Mi a világról, az egész emberiségről beszélünk! Kérem, írja alá! Mindre szükségünk van.
– Nem lenne megoldható, hogy vérátömlesztést kapjon?
– Ha lenne tiszta vérünk, akkor kaphatna. Kérem, aláírná?
Tompa csöndben aláírod. Aztán megkérdezi az orvos:
– Szeretnének néhány percre bemenni hozzá, mielőtt elkezdjük?
Oda tudsz menni? Oda tudsz menni, ahol a fiad az asztalon ül, és azt kérdezi:
– Apa? Anya? Mi történik itt?
Meg tudod fogni a kezét, és azt mondani neki: – Fiam, nagyon szeretünk téged, és soha nem hagynánk, hogy valami olyan történjen veled, ami elkerülhető, érted?
El tudsz menni? Ki tudsz úgy menni a szobából, hogy közben hallod fiadat, amint azt kérdezi: – Apa? Anya? Apa? Miért, miért hagytok el?
És aztán a következő héten, amikor a fiad temetése van, néhányan átalusszák az alkalmat, és vannak, akik el sem jönnek, mert más dolguk van, vagy vannak, akik eljönnek ugyan, de csak egy mesterkélt mosolyt erőltetnek az arcukra, hogy úgy tűnjön, fontos nekik az egész. Vajon nem akarnál felugrani, és azt mondani: ELNÉZÉST! A FIAM ÉRTED HALT MEG! HÁT ENNYIRE NEM ÉRDEKEL? EGYÁLTALÁN JELENT EZ NEKED VALAMIT?!
Vajon Isten is ezt szeretné mondani ezekben a napokban? “A FIAM ÉRTED HALT MEG! SZÁMÍT EZ NEKED VALAMIT? HÁT NEM ÉRTED, HOGY NEKEM ENNYIRE FONTOS VAGY?”
Mit csinálok mostanában
2009 január 8. | Szerző: Pipacsvir
Hááát.
Mindent megteszek azért, hogy a január hidege, szűrkesége ne költözzön belém, belénk és habár az év első napjait éljük és tagjaink, életünk, ámaink csak recsegnek, ropognak a fagyos semmi súllya alatt, újra és újra előásom a pozitívzsákomból a pozitívgondolatokat és hadat üzenek a dermetségnek.
Kedves lelkéből is próbálom kiseperni mindezt, akinek mostanában tettvággyal a szívében és üres pénztárcával a zsebében kell tudomásul vennie, hogy biza az ingatlanpiac még nem ébred álmából.
Azon félelemről, ami ideköltözött hozzánk, belénk és azt susogja, hogy elindulni, beindulni a lakásbiznisz a gazdasági válság miatt nem is fog – nem veszünk tudomást (de sajna tudjuk: ott van).
Ott van és bizony gondolataink közé be-befurakszik, hogy mi lesz, ha úgy lesz, miből lesz étel, lakbér, cipő, pelus?
Nekem jobb, mert én képes vagyok ezen rémképeket félreállítani és bezárni egy szobába és csak akkor ránézni, ha én kiengedem. (Ez többé-kevésbé sikerül).
Kedvesemet viszont többnyire elárasztják ezen gondolatok és emésztik, őrölik a lelkét.
Van tehát figyelemelterelés – Maya személyében tökéletes segítőtársra találtam, azért az elégé kisöpri a gondolatokat, amikor egy kacagó kislány ugrál az ember fején – és van figyelemelterelés egyéb női praktikákkal, többé-kevésbé ez is sikeres.
No meg van Harry Potter, a drága, a megismételhetetlen, abból még több, mint másfél könyv, ez tologatja ki édes párom fejéből a rosszat.
Ezenkívül hadakozom a gázórával, úgy pörög a rohadék, mint becsicsentett táncoslány a Riói-karneválon. A lakás hideg, jéghideg, a nyílászárók rosszak, a fal át van fagyva, úgyhogy rengeteg energiát kell elhasználni, hogy pici lányom ne fázzon meg. Elmegy naponta 10-12 köbméter, ebből a manapság aranynál is értékesebb anyagból, de így is csak 18-19 fokra futja. (A lakás 65nm kb.)
Van még bámulás kifelé az ablakon, hogy most akkor milyen az idő, levegőre és mozgásra vágyó kicsi gyermekemet vigyem-e sétálni? Legtöbbször viszem és habár áthidegülünk és pici arcán csurognak a könnycseppek a hidegtől, a takony az orrából mindíg lenyugodva és feltöltődve érünk haza még akkor is, ha kinttartózkodásunk csupán fél órára korlátozódott a hideg miatt.
Természetesen a jól ismert mosás-főzés-takarítás édes terhe is a vállamon nyugszik, egyéb nyalánságokkal (mosogatás pl) kiegészítve. Januártól azt a jól ismert, de pár hónapja nem játszott, nagyon nem szeretett játékot űzöm, amelynek az a lényege: hogyan hozzd ki háromezer forintból a hétvégi kaját, úgy hogy legyen benne a gyereknek gyümölcs és túrórudi.
Kedves a fent említett okok miatt többet van itthon, ami furamód egyikünknek sem jó. Neki azért nem, mert nincs munka és ezért van itthon és ha nincs munka nincs pénz. Nekem meg azért nem jó, mert neki nem jó.
Sokkal jobb, amikor megy, pörög, elad, felvesz, hisz, hoz, tesz, vesz és este egy örömmel teli, magát hasznosnak érző, a családjáért mindent megtevő és erre büszke férfi jön haza.
Vannak viszont nagy párnacsaták és bújócskák a gyerkőccel. Kacagás, rohangászás és minden egyéb amit egy húsz hónapos produkál. Ja, ja: hiszti is!!!!
Mégis kevesek vagyunk még ketten is, hogy egész nap lekössük édes lányomat, mennyire más lesz nyáron a játszótéren, ahol gyerekek vannak és társaság. Nagyon hiányzik neki, lévén: akkor vagyok igazán boldog, ha kisfiúk és kislányok vannak a közelemben emberke.
Van még: diéta (tudom, tudom, általános program nők nagyrészénél januárban), meg vannak viaskodás a gondolatokkal. Hát, csak úgy belemásznak a fejembe és a sötétebbik oldaláról mutatják a világot.
De megtanultam már figyelni ezekre és megpróbálni megfordítani, elűzni, kicserélni őket.
És vannak a félelmek is. Valamelyik nap egyszer csak rámköszöntek és rájöttem, hogy azon kívül ami miden szülő no1 félelme: történetesen, hogy a gyerekkel történik valami, nekem mint szuverén egyénnek az a legtitkosabb rettegésem: HOGY MÁR NEM SZERETNEK.
Nem a halál, nem a pénztelenség, az öregség, az értéktelen élet, a bénulás, hanem hogy nem lesz senki akit érdekelnék, aki úgy gondolja, hogy fontos, értékes vagyok, aki elfogad a hibáimmal együtt.
Hm. Fontos felfedezés. Már megvolt, de most nagyon kikristályosodott.
Van még sok-sok gondolat a Gázai övezetben történtekről, a gazdasági válságról, a gázvitáról és úgy általában a világ dolgairól.
És van sok-sok gondolat a barátaim és a családom életéről és a blogokon keresztül megismertek mindennapjairól.
Vannak meg nem írt, de előbb-utóbb létrejövő levelek.
És van valami, ami most kitölti, minen szabadidőmet és amiből később valami jó lehet.
Folyton tanulok
2009 január 5. | Szerző: Pipacsvir
Hamvas húszéseven terveim merev keretbe voltak bezárva és azt gondolam, ha addig és addig ez és ez nem jön össze akkor már megette a fene. Meg azt is gondoltam, hogy harminc felett a női szépség olyan sebesen kezd halványulni, hogy szinte onnantól már nem is nő a nő.
Azután a tervek többsége nem akkor valósult meg amikorra én kitűztem az időpontot, hanem sokkal később, további többsége pedig még megvalósulási fázisban leledzik, pedig már rég lejárt a határidő ééééééééés már elmúltam harminc (novemberben épp plussz három évvel).
Elmúltam harminc és örömmel nézem a dögös negyveneseket, a vidám ötveneseket, az itt-ott már fáj mégis szép az élet ötveneseket, felnőtt nők sokaságát túl jóval a harmincon, akik azt a példát állítják: a ráncaink mennyiségének semmi köze a női szépségünkhöz. És látok fiatal lányokat, keserűen, lélektelenül akik üres bábúként járnak kelnek a világban és nincs bennük szépség, mert nincs bennük élet.
És megtanultam azt is, elkezdeni valamit, újrakezdeni, felállni, álmot megvalósítani, lendülni, akarni, összeszedni az energiákat és belevágni, fejlődni, elindulni SOHASEM KÉSŐ!
Mert lehet, hogy előbb fel kell nőni, meg kell érni a feladathoz, vagy ki kell lépni egy hosszú kapcsolatból és csak utána, vagy fel kell nevelni a gyerekeket és ezért nincs energia, vagy hiányzik a pénz ami később fog beköszönteni, ezernyi ok lehet hogy miért tolódik ki az álmok megvalósítása a lényeg az, hogy kitolódjon és ne kioltódjon!
És magamon kívül – olyan jó látni, napról napra olvasni (már amennyire lehetőség adódik), hogyan fejlődnek, mennek, haladnak azok, akik bepillantást engednek az életükbe a blogokon keresztül, hogyan kezdenek bele egy régi álomba, hogyan lesz fizikai valóság a már régen megfogant gondodolatokból.
Úgyhogy…. Csak így tovább lányok!
Merülés
2009 január 14. | Szerző: Pipacsvir
Mintha belülről feszítenék az agyamat és ugyanez a szívemben is. A fejemen szorítás, a tarkóm fáj mintja hátulról megcsapták volna. Négy fal, idebent szeretteim, akik most idegesítenek egy kicsit. Ember vagyok én is. Néha egyedülre vágyom, hát a mai egy ilyen nap. Na nem baj, hozzuk ki belőle a jót, van beszélgetés, főzés, játszás, de minden minden erőltetett egy kissé. Kandalló előtt szeretnék lenni, tűzre fahasábot tenni és magamba bort önteni. Nem sokat csak hogy tompuljon az agy és én zsibbadtan hallgathassam a lejátszólból szóló verseket. Olvasni talán és elmerülni rég volt szenvedélyek bíborszín labirintusába. És emlékezni is akarnék csupán, pár órát szentelni a múltnak. Bolyongani vágyom elmúlt életeim ösvényein. Akarok eső elől fűzfa alá menekülni, a vöröshajú lánnyal egy buszon az éjszakabá tartani, egy szőkével elindulni az éjjeli busszal hintázni, nevetni csordultig szeretettel telt szívvel, szabadon hárman egy szobában, palacsintát sütni a konyhában és szétosztani a vendégeknek. De ez már a múlt, a múlt, a múlt. Elgondolkodtam a minap, hogy bennem ragadt a gyermek. Az az álmodozó, naív kis ember, aki azt hitte, hogy majd megváltja a világot, aki azt hitte, hogy csak ölelő karok, csak elfogdás és megértés várja. Aki még mindíg itt toporog bennem és keresi a kiutat. Most hálátlan vagyok. Minden nap sírva köszönöm amit kaptam, minden pillanatban csodálom őket, hogy vannak, hogy léteznek és minden nap közel megyek Istenhez és szeretem mindazért őt amit adott, de ma nem. Ma az tombol bennem ami sosem volt és ami lehetett volna. Lám, amint kiírtam magamból szégyenkezem és elképzelem, hogy ők nincsnek és máris kapok a valódi életem után. Milyen bolond tud lenni néha az ember…..
Oldal ajánlása emailben
X