Második nap
2009 január 2. | Szerző: Pipacsvir
Ébredés negyed nyolckor-hajmosás-anyósék-kockaparty, sok-Mayussal kicsi séta a hidegben-gyerek akaratos-este mosogatás, összekapunk (most miattam)-kivettünk egy DVD-t, hogy végre nézzünk valami értelmeset is.
Fáradt vagyok.
2009 január 1. | Szerző: Pipacsvir
Az év első napja:
Próbáltam Kedvesnek játékot varázsolni, de az Istennek sem akart sikerülni. A Call of duty-hoz túl régi a gépünk, a Diablo 2-höz meg túl új. Sajnálom, mert jót tett volna neki egy kis ilyenfajta kikapcsolódás a “szünetben”.
Egyébként egy átlagos pihis nap volt, tévézéssel, vasalással, Mayussal. Nagyon hideg volt, nem mentünk sétálni, meg is lett az eredménye. Tombolás ezerrel. Most is kiabál Drágám a kiságyból. Egyébként nem azt kiabálja, hogy anya, hanem, hogy mama, gondolom az egyszerűbb. De amikor eszébe jut az anya, vagy szólók neki, hogy én anya vagyok, akkor azt úgy mondja ki, olyan édesen, szeretettel, kedvesen, bújósan, hogy megszakad a szív a boldogságtól.
Hiányzott a szilveszteri buli, három éve nem szilvesztereztünk. Most előjöttek a régi emlékek, amikor egy rakás ember tobzódott a konyhánkban (akkor a Ferenciek terén laktunk) és buliztunk ezerrel.
Most éjfélkor már aludtunk, Mayus mellettem, kint durrgás, csak félálomban voltam készenlétben, ha felriad vígasztalni tudjam.
Valahol belül úgy érzem, sorsfordító lesz ez az év.
2008 december 30. | Szerző: Pipacsvir
Nem voltam.
Kusza. Kusza.
Meg rohanás, rohanás azután pihi, pihi. És bámulni bele ebbe a szép karácsonyba és nevetni, sírni…
Igen sírni is. Mert én ilyenkor olyan érzékeny vagyok, mintha kinyitnák a leklemet pőrén a világnak és minden jobban fáj. Igaz ami igaz, ami jó viszont, az is százszoros.
Maya lénye, mosolya, ahogy beteríti a szívet, ahogy belémtáplálja: van kiért élni.
Volt, fa, étel, ajándék, volt jóleső teszvesz (a végén már kimerült teszvesz, de legalább együtt csináltuk), volt hátradőlés és volt csend is, itt bent, hiány, olyan amit nem veszel észre, a szürke hétköznapokban, amikor a másik úton van és te szövögetheted az összetartozás illúzióját, hanem olyan hiány, amikor ott ül melletted és azt érzed: EGYEDÜL VAGY. És amikor ezt érzed elkap a lelkiismert örvénye és húz magával, mert hát szeret ő téged és te is szereted őt, akkor meg miért????
Óh, nem kell hogy szív dobbanjon szívvel, gondolat találjon ki gondolatot, hisz ő a Marson és a Vénuszon nehéz feladat kommunikálni, mégis, mégis, mégis.
Vannak tükrök és van aki önmagát látja benne, van kar, amelyik akkor nyúl a nő alá, amikor épp elbotlik van kávé, amit pont akkor főznek meg reggel, amikor a másiknak semmi, de semmi kedve századszorra is kimenni a konyhába, van kérdés, ami pont akkor hangzik el, mielőtt kicsordul a könnycsepp, van ölelés, ami épp akkor érkezik amikor szomorú a szív….
És van könnycsepp amit nem lát, van érzés, amiről nem tud, van fájdalom amit nem ért, van fáradság amit nem lát és nem vesz át senki….. pedig…egy társ leledzik a másik szobában.
Így van ez jól? Így kell lennie? Mindenki maga cipeli a kínjait?
De nem…. Mert én emlékszem átbeszélgetett éjszakákra, kezembe adott bögre teákra, vállakra, amelyekbe belefúrhattam a fejem, kezekre, amelyek letörölték a könnyeim… Elvesztegettem az ajándékaimat.
Istenem! Istenem! Ha még egyszer visszakapom esküszöm nem herdálom el többé!
MÁS
Szerettem volna ideírni, hogy Boldog Karácsonyt Nektek! de nem jöttek a szavak. Voltak terveim meglepetésről, de nem volt hozzá erő.
Bocsánat érte.
Amit kértem Karácsonyra többnyire megkaptam. A lányom öröme teljes volt és ez a legfontosabb.
De a legtitkosabb vágyam: egy régi barát ölelő karja, szeretete, ismét szertefoszlott a semmiben…
Gyilkolászás
2008 december 15. | Szerző: Pipacsvir
A férfi magas volt, büszke, öntörvényű és baromi sármos. Az a fajta pasi akit nemcsak az arcéle, a termete és a kék szemei tesznek vonzóvá, hanem a lelke mélyén rejtőző törhetetlenség és kaland. Hogy milyen volt a nő? Hát azt hiszem szép, de olyan a fiatalságtól szép, karcsúan szép, nem az a delejes, titokzatos fajta. Alig volt még tizennyolc amikor összeházasodtak, a férfi pár évvel több, de lelkileg olyan fázisban tartott még, hogy egy mai, okos nő, nem hogy hozzá nem ment volna, de komoly kapcsolatot sem létesít vele.
Kalandozott ugyanis rendesen. Nem, nem a nőket hajtotta (bár néha-néha azt is), hanem ment a saját feje, álma, kalandvágya után. Ment nappal, ment éjjel, ment hónapokra. Nem volt ebben (látszólag) semmi kivetnivaló. Otthon volt egy pici gyerek már, mindenki elfogadta, hogy éjjel taxizik , vagy németországban kőműveskedik és talicskával tolja haza a pénzt.
A férfi (eleinte) boldog volt (ma is ha azt az időszakot emlegeti, pára ül a szemeire és néz a messzeségbe, letünt idők fájdalmával a lelkében) és az volt a nő is. Ő is megkapta ebben a kapcsolatban amit akart: pénzt, hogy jól éljenek, egy gyereket, hogy legyen kit szeretni, egy férjet, akire büszke lehet, házasságot, ami tartást, rangot adott neki.
Igaz néha-néha meglendült a férje keze és nem csak lendült, ütött is, hisz szép volt az asszony, a férfi meg az a féltények típus, de nem baj, sokaknak belefért ez akkoriban egy kívülről tökéletesnek mutatható házasságban. (És belefér sajnos ma is) Égette, ette a nő lelkét az is, előrébb van a férfinél az ő saját álma, mint a kettejüké.
Erő kellett volna? Akarat? Egy olyan társadalom, ahol egy elvált nő ugyanolyan joggal bír, mint egy feleség, nem pedig lesajnálandó selejt? Vagy egy pici meghajlás, beismerés, ami azt mondja: hibáztam, újrakezdem? Ki tudja azt megmondani? Még ők maguk sem.
A kemény munkával és kalandos ötletekből megkeresett vagyont a férfi játékgépekbe tette. A házasságon, mint mutogatnivaló értéktárgyon már a külső szemlélő számára is repedések, törések keletkeztek, melyek az idővel csak mélyültek. A férfi megtört, büszke tartása már a múlté, csalódva szemléli halványuló álmait. A nő túl műtéteken már negyedét sem bírja annak, mint régen.
Megnyugvás kellene azt hiszem. A szeretet halovány árnyékából szőtt tisztelet. Egy együttélt élet keserűségének összekovácsolódása. Elengedi a rosszat. Megpihenni egymást mellett, elfogadni végre, hogy ki is az kivel egy fedél alatt laknak. Túlmenni a rosszon és emlékezni a jóra. Mert volt az is, biztos.
De nem. Ők nem. A férfi még csak-csak, de a nő törleszt. Már nem tud lendülni a férfikéz és ütni, már a lélek is megérett arra: bántani nem szabad. Így nincs mitől félni, támadni lehet. Visszavágni egy olyan fegyverrel, amely még a karnál is kegyetlenebb: szavakkal.
Semmi nem jó, amit a férfi csinál. Ha nem csinálja az a baj, ha csinálja akkor meg az ahogy csinálja. Menekülne szegény, de nincs hová, erőtlen már a test, elkopott a kalandvágy a lélekből.
Így harctér az, amit két öregember, az élet tapasztalatával otthonná tehetne végre. Még akkor is ha már szeretet nincsen, bölcsességnek lennie kellene, de nem. A nő ugyanolyan hajthatatlan és rendíthetetlen, mint akkor amikor az élettől kicsikarta magának azt amiről úgy gondolta: ez a boldogság. Megváltoztatni akar maga körül mindenkit, úgy ahogy neki jó, még azt is akit egész élet kevés volt megváltoztatni.
Szeretem őket. Mindkettőt. Szívből. Igazán. Persze néha gyötörnek, bosszantanak, mint a szeretteink általában, de azért ha megnyilatkozik jóságos jellemük, megmártózom abban. Szeretem a férfiben a kalandot, még akkor is, ha én már csak egy halovány lenyomatát találom benne. Szeretem benne, a nincs lehetetlen-t hirdető életét, a hajlíthatatlanságot. A nőben szeretem a szeretetet, a féltést ami ott rejtőzik a kifogásolás mondatai mögött. A munkát, amelyet a családjának áldoz.
Azt nem értem, hogy egy kalandornak, miért kell nősülni és hogy egy nőnek, aki irányítani szeret, miért kell egy kalandor? Azt meg végkép nem értem, hogy ha átcsap gyötrődésbe az élet, pláne egymás gyötrésébe, miért kell továbbcsinálni?
Mert én látom, ha időben abbahagyták volna, a férfi, aki megérezvén annak szelét, hogy a fiát elveszítheti, kapott volna utána és ráébred milyen fontos a gyermeke (még a kalandozásnál is). S talán rájött volna később, lenyugodva, hogy mégis családban szép az élet, teljes szívvel tudta volna szeretni új asszonyát. És ha a nőt kicsit törte volna egy válás, azzal a bölcsességgel a lelkében élnhetne: nem alakíthatjuk a sorsot, csak eldönhetjük, hogy élvezzük azt, vagy szembeszállunk vele. Arról nem szólva, milyen erőt, önbizalmat adott volna neki, hogy képes egyedül is bármire. Arról meg végképp nem, hogy ha új férfi akad az oldalára, szeretettel próbálta volna nevelni, nem számonkéréssel.
Hogy mi lesz a történet vége, nem tudom. De most az egész család sodródik saját kínjaik örvényében.
Pedig a nyugalom szigete kellene, hogy legyen a lakásuk. A feltétlen szeretet, amelybe mi fiatalok egy kicsit megpihenhetünk néha, nem pedig háborús övezet.
(Amin az sem változtat, hogy ha ott vagyun, általában nincs hangos szó, csak a levegőben a feszültség. Bennük indulatok, bennünk sajnálat, szomorúság)
2008-12-14
2008 december 14. | Szerző: Pipacsvir
Nem tudom miért nem megy nekem mostanában az írás.
Ha szakítok is időt rá, csak ülök itt és bámulom a képernyőt. Beleolvasok a blogokba, de nem kommentelek (pedig legtöbbször megszületik a fejemben a gondolat). Olvasom a híreket, és legújabban a showder klub felvételeit a youtube-on.
Talán most minden egyszínű, homogén, szürke, ólmos, álmos, mozdulatlan?
Pedig történnek a kis dolgocskák, születnek a kis gondolatok, az életem kis kísérői. Lenne miről írni, miről elmélkedni.
És mégis..
Bent maradnak…
Pedig ez nem jó…..
Talán változás van? Átmenet? Vagy egyszerűen csak jön a Karácsony?
Nem tom…
Azért próbálok jelen lenni… Itt is.. magamnál és másoknál is.
De most csak ennyi telik tőlem…
Nem katasztrófa ez, csak egy állapot. Majd elúlik.
2008 december 11. | Szerző: Pipacsvir
…. Olyan kis huncut ez az álmosság. Aludni nem hagy, ahhoz túl kevés, de ahhoz éppen elég, hogy ne legyen kedvem semmihez..
Ma délelőtt kipakoltam és rendberaktam a szekrényeket, karácsonyi teendők megkezdése gyanánt. Van egy szép kis listám, de nem kapok szívrohamot, ha nem érek a végére. A lényeg a kislányom arcán tükröződő boldogság lesz majd, ha meglátja a fát és az ajándékát. Nem hiszem, hogy ezt befolyásolja az, hogy le vannak-e mosva az ajtók. (Megjegyzem azért le kellene mosni őket).
Szabálytalan szülinap
2008 december 1. | Szerző: Pipacsvir
Csütörtök volt. Előző este mondtam Kedvesemnek, hogy bocsi, de holnap még nem tudunk ünnepelni, nem tudtam készülni, tenni, venni (de leginkább venni). Nem is a pénzhiány miatt, mert már hetek óta spórolom ki a kosztpénzből azt a pár ezer forintot amit tudtam, csak nem volt még lehetőség bebumszlizni a városba ajándékot keresni.
Azután szerda este hívott anyósom, hogy mégis vihetem a gyereket, mert mégse mennek orvoshoz.
Hurrá, hurrá! Mégis lesz szülinap! (36. egyébként).
Gyereket lepasszintottam, boldogsággal vegyes anyai sértődéssel vettem tudomásul, hogy most már (második alkalommal), mennyire jól érzi magát a nagyinál. Első blikkre kiruccant az ölemből és ment felfedezni a játékokat amit a nagyival játszottak. (Pl. a feltornyozott párnahalom volt a hegy 🙂
Én meg nyakamba vettem a várost. Tréningnadrágot kerestem, olyan otthonit, mert Kedvesnek most az ment tönkre, no meg arra volt pénzem (történetesen, ha az autó megy tönkre, nem tudtam volna neki venni egy másikat :), meg egy öltönycipőre sokkal nagyobb szüksége lett volna, de arra nem volt elég a píz. (pénz).
A kínai piacon kötöttem ki és ismét megjegyeztem magamban, hogy aki tud enni az ott lévő büfékben az nem normális. Nekem már a szagtól is felfordul a gyomrom. A kínai kolónia harsány és erőszakos volt, de szerencsére sikerült megtalálnom azt az egy-egy kedves, szerény és visszafogott eladót akiktől vásárolni tudtam. Rigojám ugyanis, hogy nem vagyok képes olyanoktól vásárolni aki nem szimpi. Ez a piacon is így van, de igaz ez egy puccos bevásárlóközpontra is.
Szóval vettem sapit magamnak (tudom, tudom a páromnak kerestem szabadidőalsót), kesztyűt meg sálat egy csendes embertől aki épp ebédelt egy sámlin ülve. Tök jó volt, mert tudtam közben próbálgatni és hát ezért ragadtam abba az üzletbe(?), kirakodásnál, fakknál.
A sapi nekem meg azért van, mert gyerekkorom óta nem volt sapim, mert télen egyszerűen nem tartózkodtam túl sokat a szabadban. Köszönhetően annak, hogy az irodába rohadtam reggeltől estig. No de most Mayussal megyünk ha esik ha fú (lehetőséghez képest) és bizony megérzem a fagyban való sétálgatást.
Vettem még zoknikat magunknak és harisnyát a kiscsajszinak. Kedvesnek viszont nem vettem szabadidőalsót. Borzalmasak voltak ugyanis! Azt tudni kell, hogy ő nem szereti a mikroszálas melegítőt. Azt ami olyan selyemszerű anyagból van, finom tapintással, néha pamut béléssel. Pedig ilyen láttam a vaterán meg a teszveszen szépet, olcsót, eredetit! No de Kedvesnek pamut kell. Viszont a piaci pamut borzalmas, mind színében mind szabásában.
Meg úgy vagyok én vele. Ha márka legyen márka, ha márkátlan az sem baj, ha jó, jó, úgysem engedhetjük meg magunknak. Ha látszólag márkás, de valójában egy jól sikerült utánzat, amiről nem rikít, hogy hamis az is simán belefér, no de az, hogy leggagyibb szarra ráraknak egy nike jelet és azt árulják, hát az gáz!
Tovább folytattam a keresést. Üzletekben, boltocskákban próbálkoztam, de csak drágaság fogadott. Azután elmentem kispestre az Europarkba. Hervisben találtam leárazott szabadidőruhákat horror áron (amúgy nem volt annyira horror, csak az én pénztárcámhoz mérten), és az volt az egészben a legviccesebb, hogy a horror árú márkás melegítő alig különbözött a piacitól (csak szabásban, anyagában egyáltalán nem).
A nyertes darabot az Interspárban találtam meg. Egyszerű, de meleg, a színe nem az a kopottas és Kedves örült neki. Kapott még somlói galuskát, mert az a kedvence (torta helyett) és rendeltünk este pizzát.
Tudom nem nagy szám, annak aki naponta pizzát eszik, de nálunk az csak különleges alkalmakkor van. Meg nem is volt időm főzni, hisz egész nap rohangáltam. Még az is gáz volt, hogy az ajándékot otthagytam anyósomnál, úgyhogy azt csak hétvégén kapta meg az ajándékozott, de így is nagyon jó volt minden.
Én most csak ennyit tudtam adni. De adtam. Szívből, szerelemből. És olyan jó volt.. Keresni, kutatni azt a valamit és jó volt megtalálni és gyertyát gyújtani és megenni a pizzát és felköszönteni a Kedvesem…
Most
2008 november 25. | Szerző: Pipacsvir
Leírom gyorsan. Mert természete elillanni…. Most olyan kerek a világ és szép és biztonságos és szeretettel teli.
Pedig.. Csak jól jött össze ez a nap.
Megnyertem a teszveszen egy babakocsit, ami már nagyon kellett. Azután Kedves hazajött ebédelni és én mondtam neki, hogy ki kellene menni érte. És nem morgott, hanem átrendezte a délutánját és kimentünk. Utána meg elvitt a játszótérre és ott volt N. (a tündéri kisfiú) és N. (a tündéri kisfiú anyukája) és beszélgettünk, sétáltunk.
Hideg lett és benentünk a bevásárlóközpontba, puccos egy hely, benne egy puccos kávézóval. Féltem is, hogy mi lesz… Mert mi bizony gondoltunk egyet és beültünk. Alattunk aranyszínű kanapék, körülöttünk öltönyös emberek, trendi nénik. Mi meg csak két szaladgálós, édes csemetével szolgálhattunk.. De mindenki kedves volt és aranyos. Még az a bácsi sem háborodott fel, akinek a vizébe Maya turbógyorsasággal nyomta bele a kezét :). A gyerkőcök csatangoltak, mi kávéztunk. Aranyáron igaz, de adtunk magunknak pár perc kényeztetést.
És olyan jó volt. Teljes. Minden. Most. Kedves, a gyerek, a barátok, a bloggerbarátok. Telefonok, e-mailek, HOZZÁSZÓLÁSOK, egy-egy csepp édes öröm és ez a nap, ez a délután, a párom biztonsága, a gyerkem boldogsága, a szeretet.
Belesüppedek még egy kicsit ebbe a pihepuha kegyelembe. Hamarosan már más jön. (Atomtámadás történt a konyhában, azt kell rendbetenni) És elillan, elúszik, mint minden hangulat, de még most őrizgetem addig amíg ki nem élveztem ízének utolsó cseppjét is.
Hálás vagyok, hogy olyan életet élhetek. Nem kell nagy ház, nagy autó, nagy vagyon. Ennyi. Ennyi kicsi boldogság is elég szívemet melegíteni. És hálás vagyok minden felém irányuló szeretethullámért…… Hálás…. Nagyon…
Köszönöm!
Helyzetjelentés
2008 november 25. | Szerző: Pipacsvir
Hát az úgy van, hogy engem kérem elragadtak! Az történt ugyanis, hogy megvonási tüneteimet, mely gyermekem születésétől halmozódik kicsiny lelkemben most van lehetőségem enyhíteni és ezen tevékenység teljes körű besszippantásommal egyenértékű.
Anyósom lelkem, bogaram végre hazaköltözött (csak télvíz idejére) vidékről és mint lelkes (?) nagymama tud vigyázni Mayusra egy kicsit. A zárójel azért van, mert naív butácska fejemmel megint nem tudom eldönteni, hogy én várok-e sokat, vagy tényleg ennyi az annyi és örüljek neki?
A lelkendezés ugyanis abból áll: így kisunokám, úgy kisunokám, ígyszeretlek, úgyszeretlek, de amikor szóba került, hogy akkor mostantól heti egy alkalommal átvállalja a gyerkőcöt, drága szentem kijelentette, hogy persze, persze csak ő sajnálnja azt a három óra hossza utazást, amibe ez kerül (ide másfél, oda másfél) és vigyem én a gyereket.
Voltak kisebb viták, amelyek csak azért nem lépték túl a jóizlés határait, mert önnön kiszolgáltatott helyzettemmel tisztában lévén, nem hagytam eldurrani az agyam. A helyzet jelenleg úgy fest, gyerek összepakol, hóban, fagyban, influenzában, busz, metró, busz, anya (azaz én) városba bejön, dolgot elintéz, gyerekért visszamegy, azután ismét busz, metró, busz. Ráadásul pici magzatom egy idegen környezetben van, egy kutyus mellett, akinek fél az ugatásától.
No de. Ajándék lónak nem nézzük sem a fogát, sem a protkóját, hálásak vagyunk ezen felügyeletért is. Anyának már kell egy kis szabadság, babának meg új helyzetek, emberek, nem jó az, ha úgy megy bölcsibe? oviba? (sors majd eldönti), hogy életében nem volt még távol az édesanyjától.
No kérem, én jöttem, mentem, buszoztam és közben madarat lehetett velem fogatni. Nem volt nyűgés, nyágás, csak egy csajszi voltam a buszon aki végre ott állt meg és annyi ideig, ahol akart a városban.
Délelőtt barátnőztem, egy gyönyörű, tündért látogattam meg, akit már nagyon rég nem láttam és akit úgy áhított a lelkem, mint gyermek a palacsintát. El is mentek az órák úgy, hogy észre sem vettem.
Azután haza, lepakol, ebédel, de akkor már drága lányom hiánya ordított a lelkemben, vívódtam is, rohanjak-e érte vagy valósítsam meg a délutáni tervet.
Bankban ügyintézés, azután elindultam a SZENTÉLY felé. A buszon találkoztam a szomszédcsajszival, mondtam neki (mit mondtam, harsogtam!!), hogy végre nagymama és végre szabadnap és hogy hova megyek. Nézett is nagyokat, hogy nem shoppingolás a program. Hát nem! Lelkem másra áhítozik hónapok óta.
A Mayushoz vissza, kontra délutáni programból a program került ki győztesen. Amikor beléptem az ajtón már éreztem is, hogy húz, von, szippant magába a hely szelleme és őrli fel a más irányában lévő figyelmemet.
Mentem a pénztárhoz lelkesen, mondom itt hagyon a fél vagyonomat, mert tartozásom is van, meg újra be kell iratkoznom, ami ugye nem egy ócsó mulatság, még féláron se, mert gyeden vagyok és úgy féláras a dolog. Kedves hölgy mondja, hogy tartozás kifizet, de nem kell iratkozós díj, mert elég ha Mayust regisztráltatom, ő mint kiskorú még ingyé használhatja a szolgáltatást én meg tudok kivenni a nevére. Hurrá!
Miután elintéztük a papírokat és letudtuk a letudnivalót, átvergődtem a biztonsági kapun és OTT VOLT!!!! Ott volt ezernyi, tízezernyi papírlap, bekötve, polcokra rendezve, végre, végre a könyvtárban voltam!
A könyvtárban, ahol számomra megszűnik az idő, amelynek tudással telített illata megnyugatja a lelkemet, ahol mindíg az a várakozás kerít hatalmába, hogy itt most valami nagyszerű fog történni. Történt most is, mint büszke vadász cipeltem haza a zsákmányt! Most épp Jókai Arany emberét (kövezettek de nekem ez még nem volt meg, de mostanában, egy vidéken könyvespolcról csórt Szegény gazdagok jóvoltából és is és Kedves is Jókaifüggők lettünk), Brunella Gasperinitől egy vidámat, Dr. Ranschburg Jenőtől egy okatósat és a Harry Potter még nem olvasott részeiből kettőt.
Hálátlan vendégnek bizonyultak, mert kilépve keményfedeles szobájukból, rámtelepedtek rendesen és most arra kényszerítenek, hogy, mint valami alkoholizmusába visszaesett függő, minden szabadidőmben olvassak, olvassak, olvassak! És bocsássátok meg, de annyira élvezem!!!!!
Ígérem, amint kiszáradt meder lelkem feltőltődik betűnedvességgel visszatérek közétek és minden lemaradásomat bepótolom.
Addig meg, Isten áldjon meg minden jóasszonyt, ki lelkem hullámzását érteni véli és magasztalja!
Az első hétvége 2009-ben
2009 január 4. | Szerző: Pipacsvir
Magunk mögött hagytunk egy szép és tartalmas hétvégét. A szombat tökéletes volt. Kedves bevásárolt, főzött, én takarítottam, délután pihi, egyedül a Mayussal való séta sült el egy kicsit balul, lévén a lányom egyre beljebb a hisztikorszakában. Vasárnap egy kicsit unalmasabb, teendőnélkülibb, délután egy Apa-Anya-Maya a játszótérren fél órával (összefagytunk ugyanis).
Holnap elkezdődik valami más, az év első munkanapja. Kedves munkába lendül és mi is visszarázódunk Mayussal a hétköznapokba.
Egyre fenyegetőbben közelít a május, már beköszönt a ténye, hogy hamarosan itt lesz és bennünk tervek, találgatások, megválaszolatlan kérdések. Hogyan tovább akkor? Hisz két éves lesz a lányom és már nem GYED-et hanem GYES-t kapok onnantól, ami semmire sem elég és bizony, bizony erőssen el kell gondolkodnom a munkábavaló visszamenetelen. Nehéz nagyon….
Szerencsére Mayus egy impulzív, nyitott, ember és gyerekszerető kislány, aki, habár nagyon ragaszkodik hozzám, mégis a maga útját járja és képes a jelenlétem nélkül is boldog lenni. Biztos vagyok benne, hogy hamar beilleszkedne a bölcsibe és nem lenne gond, hogy szocializálódnia kell (talán még jót is tenne neki, hogy az annyira szeretett: gyerekek között lehet). Én is el tudnám képzelni, hogy dolgozom, visszarázódom a mókuskerékbe és elkezdődik egy új élet, de….
Ennek ellenére azt gondolom, hogy ez csak szükségmegoldás kell, hogy legyen, hogy ha lehet még óvodáig szeretném ha együtt lennénk és nem azért, mert nem szeretek dolgozni (aki anya, az tudja, hogy otthon lenni gyerekkel, az legalább olyan igénybevétel, mint bejárni egy munkahelyre). Azt pedig végkép nem tarom jónak, hogy arra a munkahelyre menjek vissza ahonnan eljöttem. Egyszerűen azért, mert akkor talán fürdetés előtt látnám a lányomat pár perc erejéig, ugyanis az a munka nem ér véget délután négykor, sőt ötkor, de néha hatkor sem.
Apa reggel vinné bölcsibe ez megoldható, de elhoznom nekem kellene és a jelelnlegi munkakörömben ez lehetetlen.
A kérdés áll a levegőben és vagy lesúlyt, vagy az addig lévő pár hónapig kitalálunk valami okosat.
Második gyerkőcöt vállalni a jelen helyzetünkben felelőtlenség volna. Pedig nagyon jó lenne, már beszélünk róla Kedvessel, próbálgatjuk magukban egy új bébi érkezésének az örömét, de ez csak akkor válhat fizikai valósággá ha kifizettük a tartozásainkat és legalább esélyünk van egy saját lakásra.
Ezért lesz az én 2009-em fontos. Mert vagy vissza a melóba, vagy történik valami ami lehetővé teszi az előrelépést.
Tudom válság van. Tudom rengetegen veszítik el a munkahelyüket. Tudom: össze kellene szorítanom a számat és hálát rebegni, hogy van hova visszamennem dolgozni (remélem) és nem arról ábrándozni, hogy hogyan tudnék itthon maradni a lányommal még egy évet. De nem tudom megtagadni saját magamat. Magamban azt az akarást, hogy a lehető legjobbat akarom (a családomnak, magamnak és mindenkinek), mert én úgy gondolom az ember (minden ember) olyan és akkora érték, hogy a lehető legtöbb és legjobb jár neki. Úgyhogy, mint mindíg kérek az Univerzumtól és mindent megteszek, hogy lehetősége legyen a kérésemet megvalósítania.
Oldal ajánlása emailben
X